Túrabeszámoló

Tanár úr kérem, én készültem. Két videót is megnéztem, amelyek a Csofronka-szikla meghódítását, és az onnan a turista elé táruló panorámát mutatták be. Az idő is jónak mutakozott, és a legnagyobb túraszervező egyesület is garanciát jelentett arra, hogy egy látvánivalókban gazdag szombati kiruccanásban lesz részem. A Gyergyószentmiklós és Gyilkos-tó között található Pongrácz-tetőn a „népszámlálás” 22-nél ért véget, de a hegyről 25-en érkeztünk le. Ez is kuriózum volt a Márton házaspár által szervezett túrák sorában, mert a létszámra vonatkozó szabályozás csak a megengedett 10%-os veszteségről tesz említést, az útközben történő szaporodásról nem. Talán jó lenne ezt is cikkelybe foglalni.

A Megyes-eltérőig a túra 450 méteres szintkülönbségének kétharmadát ragyogó napsütésben, gyakori vetkőzésekkel (csak részleges!) tarkított kapaszkodással tettük meg. Ott bizony egy igencsak feltúrt, elrondított környezet fogadott, amire csak az ad némi vigaszt, hogy ott hamarosan egy újabb sípálya fogja kínálni szolgálatait. Némi folyadékok ki- és befolyásának biztosítása után, illetve a Gyula befolyásának köszönhetően indultunk is tovább a piros sáv jelzés mentén, amiről megtudtuk, hogy ez vezet végig a Hagymás hegység teljes gerincén. Innen már be-beszakadó jeges hónyelveken gyalogoltunk, úgyhogy jó hasznát vettük a bakancs bejáratát lezáró kamáslinak. Időnként a felcsatolható bakancskarmok hiányát is felemlegettük. De hát tavasz volna – elvileg –, nevetséges lett volna bepakolni. És ezt az elvet a sok szép sáfrány, kikerics, valamint a hóvirágok sokasága is igazolta.

Nemsokára egy olyan útszakaszon találtuk magunkat, ahol gyönyörűen magasodott előttünk a Csofronka 1607 méteres sziklája. Meg is próbáltuk túratársként megörökíteni. Így, visszanézve, kissé morcosnak tűnik. Ő már tudhatta, amit mi csak később: sűrű menyasszonyi fátyol fogja akadályozni őt abban, hogy kislányos kíváncsisággal kövesse utunkat. Nekünk pedig a szendvicsek közül elő kellett rángatni az esőköpenyeinket. De ezáltal legalább üdítő színeket láthattunk az amúgy igencsak beszürkült tájban.

Kiszáradásunk kivülről az esőtől, belülről a testpárától lévén megakadályozva, örömmel vettük tudomásul, hogy-hogynem, alig valamivel 12 óra után, már a Csofronka tövében landoltunk. A tisztást Gyula ebédelőhelyként nevesítette, úgyhogy én már el is foglaltam egy kényelmes helyet ecélból, amikor elhangzott: előbb az élvezet, s csak aztán a szórakozás. Vagyis, hogy az ösvénynek alig nevezhető havas-jeges kapaszkodón kimászunk a sziklához, onnan pedig „toljad-húzzad seggít-séggel” (vagy ezt nem pont így írják?) a drótkötélbe kapaszkodva fel lehet jutni a csúcsra. És ez lesz az élvezet… No, erről én nem tudok beszámolni, mert nekem a csúcsra jutásról kellemesebb emlékeim vannak, úgyhogy némi négykézlábas próbálkozás után feladtam. Akik bátrak, ambíciósak, lelkesek, odaadók kitartók stb. voltak, azok feljutottak a csúcsra… És a gyönyörű ködgomolyok, a hömpölygő fehér fátylak és a művészien kavargó semmi látványáról számoltak be. Mire visszaértek én minden kajámat felfaltam, éppen az alma magját rágtam, mert az állítólag jó a férfiasságnak.

Miután mindenki jóllakott, Adél kiosztotta a „csúcspálinkát”: egy-egy összeaszalódott segélycukorkát. Szerencséje, hogy kormányos voltam, csak ezért nem részesült megrovásban.

Lefelé, Gyulának köszönhetően, jó iramban jöttünk, úgyhogy ki merem jelenteni, senki sem fázott meg. Talán valami délutáni programjuk lehetett. Hokimeccs talán?...

Az üvegfalú könyvtár teraszán a forró csoki, a kávé és a sör is megfelelő hőmérsékletű volt, a hangulat pedig még az árakat is túlszárnyalta.

 

Lejegyezte,

Kovács Csaba Pityóka