Túrabeszámoló

2019. május 25-én hajnalban, a Csíkszéki Erdélyi Kárpát-Egyesület 9 fős csapata Kocsis György vezetésével elindult negyedik expedíciójára a Duna-Deltába. Akik jelentkeztek tudták, hogy mivel ez egy expedíció, szembe kell nézniük akár előre nem látott nehézségekkel is. Zuhogó esőben indultunk egy kisbusszal, tele izgalommal és várakozással. Úticélunk első kétnapi programja a Dobrudzsai-hegyek voltak, ahová meg is érkeztünk reggel 9 órára, miután Brăilanál átkeltünk komppal a Dunán, ahol kiszállva az autóból már napsütésben figyelhettük a Duna nem túl tiszta hömpölygő vizét. Átérve a túlsó partra  , a fáradtságtól kissé elbágyadva vettük az irányt Măcin város fele, mely Tulcea megyében, Dobrudzsában található, a Duna Măcin ágának jobb partján. Egyik oldalon a Duna ártér, másik oldalán a gránitból álló Pricopanului hegyvonulat huzódik. Dobrudzsát délről Bulgária, keletről a Fekete-tenger, nyugatról és északról a Duna határol. Dobrudzsát úgy is jellemzik, hogy felszínén a legősibb hegységmaradványok és a legfiatalabb Duna lerakodások is megtalálhatók. Ezekre a hegyeknek nevezett, de inkább dombokhoz hasonlító geológiai képződményekre, melyek valójában nagyon magasak voltak többmillió évvel ezelőtt, a turista szívesen jön vissza akárhányadszorra is, mert ellenállhatatlan vonzerővel rendelkeznek. Mintha szobrászok  formálták  volna különböző alakzatú köveit és szikláit. A szárazföldi teknősökről ne is beszéljünk. Ha nem a déli forróságban megy az ember és figyelmes, minden méretű aranyos teknőssel találkozhat. De a déli melegben is megtalálja őket ha megkeresi kis odújukat ahová meghúzódnak. Az emberi beavatkozás előtt a dobrudzsai táj hatalmas erdős sztyeppe volt, ritkásabb vagy sűrűbb erdőkkel, tavakkal és lagunákkal. Helyenként sziklák bukkannak a felszínre. Ilyen a Măcin hegység is. Lakossága sok nemzetiségű. Együtt él román, török, lipován, tatár, ukrán, olasz, görög, magyar stb. Na, szóval megérkeztünk első kiszemelt szálláshelyünkre, a Măcin hegy lábához. Autónkat leparkolva egy kolostor és egy kút, a Fântâna de  leac közelségébe, ahol egy kis reggeli után elindultunk  egy jelzett ösvényen a csúcs irányába. Felmentünk két-három csúcsra, megmásztunk egy sziklacsúcsot is ami volt vagy öt-hat méter magas, felmentünk a Sfinx-re, miközben ittunk egy-két szentelt kortyot a kút vizéből (mert itt minden kút szentelt) és gyönyörködtünk a lekoptatott hegyek formáiban, a virágokban, növényekben. Sokféle madárdal kíséretében meneteltünk, úgy gondolva, hogy a nyolc kilométeresre tervezett útunk  végefelé járunk, amikor kiderült alig tettünk meg 3 km-t. Erre mindannyian nevetni kezdtünk, mert már eléggé elvoltunk fáradva. Igaz, ezt az éjszakai utazásnak is köszönhettük. Úgy gondoltuk hogy több csúcsot már nem mászunk meg, sőt a jelzett ösvényről is letértünk, hogy hamarabb visszaérjünk szálláshelyünkre, amit szinte megbántunk, mert egy bányavájat sziklás oldalain kellett leereszkednünk nagyon lassan haladva. Végül  mindenki szerencsésen leérkezett és vettük az irányt a táborhelyünk fele, ahol már több csoport is letáborozott. Így közös döntéssel jóval arrébb, egy nagyon szép helyre a fák alá vertünk tábort. Csak másnap vettük észre, hogy a tilosban sátraztunk, mivel a Măcini hegyek nagyrésze védett terület, Nemzeti Parkká van nyilvánítva. Éppen ezért is kellett megváltoztatnunk eredeti tervünket, hogy végigmegyünk a harminc kilométer hosszú gerincen. De úgy tűnt ezért egyikünk sem bánkódott. Miután álltak a sátrak összeültünk egy kis főzicskére, estebédre. Alig fejeztük be, nagy vihar keletkezett és mindannyian sátrainkba szorultunk. Egy jóleső délutáni alvás után ismét kibújtunk sátrainkból, összeülve énekelgettünk, nevetgéltünk és altatás nélkül újból reggelig pihentünk. Közös megegyezéssel második éjszakánkat Greci-ben töltöttük, ahol szintén este húztunk sátrat miután megmásztuk a Dobrudzsai hegyek legmagasabb csúcsát a Tutuiatut, 467 m. Előtte elmentünk a faluba szavazni mert tudtuk, hogy minden szavazat számít. S ha már kocsma közelében jártunk, kimondottan csak a nagy meleg miatt sörrel vagy fagyival szomjunkat oltottuk. Ezután vettük kis zsákjainkat és elindultunk a Tutuiatu fele. Felfele kapaszkodva megkerestük  az előző években már felfedezett teknősrejtekhelyeket és nem csalódtunk, mert majdnem mindenikben otthon voltak. Miután elértünk az Izvorul Italienilor-hoz, aminek bőséges vize volt, végre megmosakodtunk, teleszívtuk magunkat és egy kiadós ebéd után lustán, a meleggel küszködve felértünk a csúcsra. Mivel még jó időben voltunk, nyugisan fényképezgettünk, csodáltuk a tájat mert innen nagyon messze elláttunk. Leereszkedve a hegyaljába kis keresgélés után sátrat húztunk, vacsoráztunk majd egy kis tábortüzet raktunk, ami mellett csevegés közben csodáltuk a naplementét. Jóleső fáradtsággal lefeküdtünk. Hétfő reggel van. Már pirkadatkor a sokféle madár csicsergésére ébredünk. Még sokáig így hallgatóztunk volna, de mivel 8-kor indulni kellett tovább, nem volt más választásunk. Ki kellett bújni sátrainkból. Kis torna, kávézás, napfelkelte fényképezés után elindultunk nem szívesen otthagyva Măcin hegyeit a tulcea-i hajókikötőbe. Még volt pár óránk a hajó indulásáig, és ezalatt meglátogattuk az akváriumot, ahol nagyon sok, a Duna-deltában élő madár és halfajtával, növényzettel találkoztunk, valamint a deltai hagyományokkal és életvitellel.  Innen kijövet, az éhségtől és a melegtől elbágyadva nekiestünk egy-egy  óriás shaormának a központi szökőkút árnyékában, ami egyben az út porát is lemosta rólunk. Most már 13 óra van. Ülünk a hajón, mely lassan elindul velünk együtt Sulina felé. Gyönyörű az idő, napfürdőzés közben élvezzük a Duna szellőjének simogatását és gyönyörködünk a tájban. Négy órai utazás után megérkezünk Sulinára. Sulina az ország legkeletibb és egyben a legalacsonyabban fekvő kikötővárosa. Szárazföldi úton nem érhető el, csak hajóval a Dunán. A Sulina ág a Delta közepén helyezkedik el, egyenes vonalban. Hossza 71 km. A medrét állandóan kotorják a hajózhatóság érdekében. Neve valószínűleg a szláv sol szóból ered, melynek jelentése  só. A hajdan virágzó  kikötő és hajójavító város 1856 és 1939 között az Európai Duna Bizottság székhelye volt. Sok nemzetiség élt itt. Román, török, lipován, görög, ukrán, olasz, magyar, bolgár, lengyel, stb. Sulina tengerszint feletti magassága 4 m. Kis tájékozódás és információgyűjtés után elindulunk szálláshelyünk felé. 600 m gyaloglás után, egy gyönyörű tó partján találjuk magunkat. Itt húzzuk fel sátrainkat, expedíciónk során már harmadszorra. Az út porát leöblítve, felfedező útra indultunk. Útban a tengerpart felé egy elvadult ménessel találkoztunk. Láttuk azok táncát, nyerítését és örömét, hogy szabadok. Csodálkoztunk hogy itták a tenger vizét. Szívtunk egy adag sóslevegőt a parton majd elindultunk visszafelé, miközben néhány csak itt élő madárral találkoztunk. A táborba visszaérve már esteledett és a békák hangos koncertje fogadott, mely hajnalig tartott. Ahogy a békák elcsendesedtek, a szabadban élő bikák  fújtatása folytatta a reggeli ébresztőt, sokféle madárdal kíséretében. Aznap, reggeli után  a csapat egyrésze a tengerparti sétát, meg fürdőzést választotta a nem túl meleg vízben, míg  mások a tóparti táborunkban kártyázgatott, napfürdőzött. Miután  összeverődtünk városlátogatásra indultunk, de éhes hassal nem jutottunk messzire. Néhány templom megnézése  után, melyeket csak kívülről láttunk mivel zárva voltak, egyszer csak egy szép Dunaparti teraszon találtuk magunkat. Itt mindenféle finom sült hal közül választhattunk. És nemcsak. Miután hideg sörrel elnyomtattuk, most már nyugodtan, újból elindultunk felfedező útakra. Ki erre, ki arra, mivel nem volt kötött a program. Mi Gyurival végigmentünk a 6 egymással párhuzamosan levő utcán, mert ez jellemző Sulinára, keresve azokat a jellegzetes épületeket melyek még az 1800-as években épültek olyan szerkezettel hogy az esetleges árvizeknek is ellenálljon. Találtunk is jópárat belőlük, sajnos nagyrésze elég romos állapotban  volt. Sulinát a négy világítótorony városának is nevezik. A Dunai Bizottság világítótornya 1869 és 1870 között épült. 17,34 m magas. Jelenleg a Dunai Bizottság Múzeuma működik benne. A világítótorony, építésekor a Duna és a tenger találkozásánál állt. Jelenleg a folyami hordaléknak köszönhetően a tengertől 2 km-re van. A bal parti régi világítótorony 13,7 m magas. 1922 óta nem használják. A jobb parti régi világítótorony 11,6 m magas. 1922-ben a Duna szabályázásakor lebontották, majd 1960-ban visszaállították régi helyére. Az új világítótorony 1982-ben épült, 59 m magas. Szóval van néznivaló. A római-katolikus, görög, ortodox, lipován templomokon kívül ott van a Dunai Bizottság volt székhelyének épülete mely 1856 és 1858 között épült neoklasszikus stílusban. Meglátogattuk a Tengerészeti temetőt ahol minden nemzetiségnek külön része van. Híres –hírhedt kalózoknak is pihenőhelye. Keresgélve magyar neveket is találtunk. Itt nyugszik Ioan Sturza, Moldva uralkodójának unokája Moruzi Katalin is. Na meg aztán a Delta belsejéről ne is beszéljünk, ahová másnap indultunk. Sulinának egy nagyon szép Duna parti sétánya van, főként aki alkonyatkor kiül egy partmenti padra, láthatja a Duna vizéről visszaverődő fényekben a sétahajók ringatózását, a gyönyörű naplementét. Én ezt tettem. Miután fáradtan visszaérkeztünk a táborba egy általunk készített vacsora után, a táborhelyünket biztosító kikötő parancsnok vendégszeretetét élvezhettük saját panziójában, ahol egy  meghívott lipován csoport énekeit és táncait élvezhettük. A végén akár táncra is kerekedhettünk. Másnap elérkezett az expedíciónk várva-várt napja, mely egyben a legizgalmasabbra is sikeredett. Reggel 9 óra után értünk jött egy csónak, melyben mindannyian elfértünk. Mi úszó mellényekkel felszerelkezve, izgalommal tele, egy profi kapitánnyal az élen, indulásból egy kis csatornán át, irány a nagy Duna. Fél órai száguldás után, egy hirtelen kanyar balra, és be az igazi Deltába. A Duna-delta Európa második legnagyobb deltatorkolata, a Volga-delta mögött. Románia és Ukrajna területén. Délnyugaton a Dobrudzsai fensíkkal határos, északon a román-ukrán határt képezi, keleten a Fekete-tengerbe torkollik. A Duna Patlageanca mellett két ágra szakad, Chilia és Tulcea, majd a Tulcea ismét két ágra, a Sulina és Sfântu Gheorghe (Szent György) ágakra. 1991-ben a Duna-delta a Világörökség része lett. Területe kb. 3500 négyzetkilométer. Több mint 1200 növényfaj honos itt, 300 madárfaj és 45 édesvízi hal. Érdekessége a sokszínű nemzetiség, apró kis falvaival. Szóval, mi most ennek a deltának egy nagyon pici részébe nyerünk betekintést. Egy csatornán indultunk el, mely hamar elkezdett szűkülni, s mintha a csillagösvényen mentünk volna kétoldalt tele kinyílt fehér, majd sárga tavirózsákkal. Nagy leveleiken kettes-hármas csoportokban apró kis békák napoztak, kuruttyoltak míg észre nem vettek minket. Szerencsénk volt a magas vízállással, mert kb.  1 méterrel volt magasabb a víz szintje az átlagosnál, az Európa szerte lezúduló sok esőnek köszönhetően. Ezeket az inkább ösvényeket mint csatornákat nagyon felnőtte a növényzet. Halak nem voltak benne, mert a vízben rothadó nád gyökere ként bocsájt ki és nem szeretik a halak. Egyszer csak teljesen összeszűkült ez az ösvény, szinte teljesen a növényzeten siklott kis csónakunk, s bekövetkezett amit sejtettünk. Bármilyen erős volt a motor és jó volt a kapitány nemtudtunk tovább menni. Ki kellett szálljunk egy mozgó–úszó szigetre, ahol egyesek térdig, mások bokáig süllyedtek a vízben a nádszálakban kapaszkodva egyensúlyoztunk, hogy bele ne essünk a mélyebb vízbe és innen próbáltuk  előre-hátra mozgatni, tolni a makacs csónakot, mely egy ideig mozdulni sem akart. A kapitány és a magunk szerencséjére ez nem egy gyenge csapat volt, hanem CSEKÉ-sek voltunk, akik megmutattuk hogy nem csak a hegyekben álljuk meg helyünket, hanem úgy látszik a vízen is. Lassan-lassan megmozdult a zátonyra futott  csónakunk, mi beleugráltunk és elindultunk. Nemsokára  egy gyönyörű tó tárult elénk, a Brejan-tó, mely tele volt a várva-várt hattyúkkal. Egyesek aranyos  fiókáikkal katona sorban úszkáltak. A vadrucák szintén kicsinyeikkel, melyeket féltve tereltek el előlünk. Láttuk a kormoránokat és helyenként az általuk elpusztított fákat, a kócsagokat, a gémeket. Nagyon sok madárnak csak a hangját hallottuk.  Különben a tavak csendjét most a halászok motorcsónak zaja nem zavarta meg, mivel halászati tilalom volt. Miután eleget csodáltuk a hattyúkat, folytattuk útunkat szintén egy keskeny ösvényen, itt is tavirózsák kísértek végig, átjutottunk a Lumina nevű szintén gyönyörű tóra. Sokszor kell használnom a gyönyörű szót mert itt a látványt nem lehet mással helyettesíteni. Ez a tó is tele volt hattyúkkal, pelikánokkal, vadrucákkal. Majd vissza fordultunk, újra átmentünk a Brejan nevű tavon, de innen már más irányban indultunk hazafelé. Itt is ki kellett szállnunk két  helyen is. Nagyon izgalmas volt. Előre semmit nem lehetett tudni. Igazi expedíció. Egy-egy sikeres átkelés után megittuk csúcssöreinket tengerszint feletti 3 méter magasságban, mert keményen izzadtunk a nagy meleg meg az izgalom miatt. Majdnem 4 órás út után élménygazdagon, a lelkünkben tele gyönyörűséggel érkeztünk vissza a kis tó partjára sátrainkhoz. Tapssal búcsúztunk hajóskapitányunktól. Megérdemelte. Ő is meg volt elégedve velünk. Mi is magunkkal. Ebéd után még egyszer kimentünk, hogy elbúcsúzzunk a tengertől, s  egy kis sós levegővel feltankolva magunkat egy kicsit hosszabbra sikeredett közösségi est után,  nyugovóra tértünk, hogy másnap frissen indulhassunk haza. Volt aki aludt, volt aki nem, de a hajó velünk együtt reggel hétkor elindult Tulcea felé.  Kellemes volt az útunk, napozhattunk mert 30 fok meleg volt. Öt órás utazás, fényképezgetés után, megérkeztünk Tulceara, ahonnan kisbuszunkkal újra elindultunk, de most már hazafelé. Estére megérkezve, kissé fáradtan, de mindannyian úgy éreztük megérte. 

 Jó volt a csapat, jó volt együtt lenni.

 Köszönjük mindenkinek!

Lejegyezte,

Balázs-Bécsi Rozália