Túrabeszámoló

Hogy folytatódjon a Csíkszéki Erdélyi Kárpát-Egyesület 2021-es év megemlékező túráinak sorozata, február 27-én Kocsis György túravezető szervezésével egy több mint 27 tagú csapat elindult Kóstelek felé kisbuszokkal Boldog Rupert Mayer jezsuita  tábori lelkész emléktúrájára. Annak ellenére, hogy az időjósok 90 százalékos esőt jósoltak a bejelentkezők egytől–egyig  ott voltak a gyímesfelsőloki katólikus gimnázium udvarában levő találkahelyen, hogy a beszervezett kisbuszokkal eljuthassanak Kóstelekre. Ebben segítségünkre volt Vaszi Levente kósteleki pedagógus, aki 2014-ben elnyerte a Fölszállott a páva közönségdíját. Egy kis bevezető beszéd után a 3 kisbusz elindult Kóstelek felé.   Nekünk abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy a Levente autójával utaztunk és  végig gyímesi táncdalokat hallgathattunk. Ágasnál letértünk a főútról és elérve a Szulca és Sólyomtár/Piricske-patakok találkozásánál lévő hidat, leszálltunk járműveinkről és meghallgattunk egy rövid történelmi beszámolót, majd meglátogattuk a kis katonai temetőt, ahová első világháborús hősök voltak eltemetve. Folytattuk utunkat a Szulca–patak szorosában, itt a török időkben hét csíki falu férfiai verték vissza a betörő oszmán csapatok portyázóit. Ezért Báthori Kristóf (1530-1581) fejedelemtől havasokat kaptak, amelyeket 1858-ig közösen is birtokoltak.  Tovább haladva elértük azt a helyet, ahol a Szulca völgye ismét kiszélesedik, ahol az első világháború idején 1916 december 30-án a Keresztes és Borda–patakok beömlésénél állomásozó német csapatokat az oroszok gránátokkal lőtték. Itt zúzta szét Rupert Mayer jezsuita szerzetes, táborilelkész bal lábfejét egy gránátlövedék.  Rupert Mayer 1876 január 23-án született Stuttgartban, egy hatgyermekes kereskedőcsalád legkisebb fiaként. Tanulmányait 1894-ben Svájcban kezdi meg majd Münchenben fejezi be.  1906-tól népmissziós papként Németországban, Svájcban, Ausztriában, és Hollandiában tevékenykedik. Az első világháború ideje alatt jezsuita tábori lelkész a francia, galíciai, majd újra a francia fronton. Az Osztrák-Magyar Monarchia és az akkori Románia határán a Keleti Kárpátokban, az Ojtuzban megsebesült a jobbszemére 1916 november 16-án. A brassói korházban rövid időn belül helyrejön és 1916 december 30-án amikor a Szulca patak fahídján két becsapódó gránát között átakart szaladni,  a második lövedék szétzúzta a lábfejét. Az elsősegély után, az erős katonai támadás közepette, a hordágyon gyapjútakaróval betakarva ökrös szekéren vitték az 5 km-re levő kötözőhelyre, mely a gyepecei elágazástól 150 m-re levő emlékmű fölötti dombon volt. Lábát térden alul amputálni kellett, majd az amputálás után egy jól felszerelt tábori korházba szállították Mihályfalvára (Csíkszentmihály). Állapota súlyosbodott, így 1917 februárjában térden felül újra amputálni kellett a  lábát. Onnan a müncheni korházba szállították, ahol falábat kapott. Rövid felépülése után folytatta lelkipásztori tevékenységét, mint a jól ismert falábú apostol. Beszédeit nagy tömegek hallgatták. Hitler hatalomra kerülése után  1937-ben a Gestapo letartóztatta, majd kiengedték, de újra börtönbe, illetve koncentrációs táborba zárták. Később bencés kolostorba száműzték, nehogy vértanúként haljon meg a táborban.  A második világháború után visszatért Münchenbe. Itt halt meg 1945 november 1-én a misézés közben ért agyvérzése folytán. 

     Ezt a történetet túravezetőnk Kóstelek bejáratánál, a lelkész emlékére állított műemléknél mesélte el  és felolvasta  Reményik Sándor „Erdély határán”  című megható verset, melyet a költő nemsokkal ezen kemény harcok előtt írt. Azután elmondtunk egy imát  Rupert atya és a többi elhunyt háborus hős emlékére, majd Vaszi Levente meghívására elmentünk a Magyar Házba, ahol kedves fogadtatásban volt részünk. Egy nagy kosár fánkkal és házikenyérrel vártak, melyet a Levente nagynénje készített. Na meg a kisüsti sem maradt el.  Kóstelek az egyik legeldugottabb csángó település. A falu első telepesei a Siculicidium idején a katonai szolgálat és bírói itéletek elől bújdosó székelyek és a Moldva felől érkező görög-katolikus román szökevények, havasi betyárok voltak. Lakóssága 2002-ben még 500 fölött volt, nagyrészt magyarok. Régebb Szépvíz községhez, 1952-től Ágas községhez tartozik. Jelenleg 18 iskolása van. Olyan gyönyörű hely, kár hogy elmennek a fiatalok. Elmennek mert nehéz a megélhetés. Az ottmaradtak állattenyésztésből, fakitermelésből élnek, mert nem elég  jók a termőföldek. Ezeket Vaszi Leventétől tudtuk meg, aki feleségével együtt a helyi iskola pedagógusaként dolgozik és aki három szép kisgyerek édesapja. Ők próbálják összefogni a fiatalokat. Táncot, éneket, zenét tanítanak nekik. Fenntartják a Magyar Házat, melyet nagyon széppé varázsoltak. A szíves vendéglátásukat megköszönve továbbindultunk, mert a 20 km-es gyalogtúránk innen kezdődött. Ennyit kellett megtennünk Gyimesfelsőlokig a hegyeken át. A falu egy részén átgyalogoltunk, majd a katolikus templom sarkánál meredeken felkapaszkodtunk a Hosszúsaroknak nevezett hegyoldalon, ahonnan most még láthattuk a környező hegyek egy részét. Kövessarok, Medvesarok, Borjusbérc. Egy ideig nem túl nagy emelkedőn haladtunk időnként napsütésben, teljesen hótalan hegyeken.  Elhaladtunk néhány majdnem teljesen rombadölt nyári szállás mellett, melyek jelzik, hogy gazdáik  magukra hagyták a nehéz megélhetés miatt az egyébként gyönyörű helyeket. Átgyalogolva egy eléggé meredek erdőrészen egy tisztásra értünk, ahonnan már nincs messze a Kósteleki domb (1277 m).  Csak a közelebbi hegyek látszódtak a leereszkedő ködfelhők miatt. Hátunk mögött volt a Káronta (1516 m) a Keresztes (1420 m), jobbra a Bucstető (1109 m), Kecskéstető (1006 m). Bal oldalunkon a Szellő (1494 m), a Péterhavas (1452 m). Itt egy kis erőt adó szendvics, csoki is előkerült zsákjainkból, mert eléggé meredek útszakasz következett. Áthaladva a Kósteleki dombon a Béres-havas (1413 m) irányába tartottunk. Kiérve az erdőből még láttuk a távolban jobboldalunkon a Tarkőhegységet, melyből kiemelkedik a Tarhavas-gerinc, de már a mögötte lévő Gosmán hegységet teljesen ködfelhő borította. Kiérve a  Csíki-havasok mellékgerincére, ahol utunk becsatlakozott a gerincútba, mely a motorsirülőtől indul, párperces esőben volt részünk, ami  csak előjele volt annak a széllel együtt jövő jeges hóviharnak mely további utunk nagyrészén elkísért. Jól jött a téli öltözékünk, védtük arcunkat amennyire csak tudtuk a jég által kapott akupresszúrától, de mindenek ellenére jó volt a hangulatunk. Ebédünket még eléggé szélben, fenyők mögé húzódva fogyasztottuk el a Hosszú-havason (1405 m). Továbbindulva a jeges hó egyszer csak csillogó hópelyhekké változott. Odafenn igazi tél volt, bokáig, helyenként szárközépig érő hóban gyalogoltunk. Még egy ideig élvezhettük a gyönyörű hópelyheket, majd visszaváltott szeles , jeges havazássá. A Komját (1393 m), majd a Bothavasra (1272m)  érve kezdett szakadozni a köd, időnként a nap is kikukucskált a felhők közül, egyre többet mutattak meg magukból a Gyimesi-havasok. Közeledtünk Ugrapatak felé, elhaladtunk néhány háborús bunker meg lövészárok mellett, ahol szemtanúi lehettünk két nagy halom hóbolhának, amelyek önfeledten  játszadoztak a hó tetején. Vígan haladva egyre közeledtünk túránk végéhez, ahol az utolsó előtti megállónál túravezetőnk egy szétrobbantott bunker mellett felolvasta Boldog Rupert Mayer kedvenc imáját és megkérte Zsuzsát, az egyik szakavatott túratársunkat, hogy egészítse ki ezt a megható történetet. Vissza érve az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium udvarára hálát adtunk a Fennvalónak mindenért, elbúcsúztunk egymástól és mindenki elindult haza felé egy fáradságos, de szép és élménydús nap után.

Jó volt újra együtt lenni!

Lejegyezte,

Balázs-Bécsi Rozália