CSEKE a csúcson: cserepóló versus csokoládé
Nagy dilemmával indítottam a csomagolást a hétvégi CSEKE-túrára. Juhé ‒ kiáltotta a sátrazásért rajongó énem! Mennyi felesleges holmival a hátadon fogsz szenvedni ‒ torkollta le a józanabb, aki a 60 litres táska látványára rögtön tudta, hogy a racionalitás már a harmadik cserepóló kérdésénél elvérzik.
Szombaton hajnalok hajnalán mosolygott először össze a csapat a megbeszélt találkozóhelyen. Gyorsan elosztottuk, hogy kilenc kéve hány kalangya, azaz, ki kinek a hátsóülésén tud kényelmesen utazni, és már el is indultunk a Botorog kútjához vezető úton.
Az útról talán többet tudnának mesélni azok, akik nem egy gyors alvásra használták fel a rendelkezésre álló két órát, én sajnos a gyengébbek táborát erősítettem. Így épp csak lehunytam a szemem, és máris megérkeztünk a túránk első kiindulópontjához.
Az autókból kipakolást, cipőcserét gyors számolás és eligazító követte. Túravezetőnk röviden elmondta a napi tervet, azután mindenki húzott egy utolsót a táska pántjain, és nekiveselkedtünk a domboldalnak.
Különösen szép a sátrat a hátadon cipelő műfajban, hogy ahányszor megállsz pihenni, és újra a hátadra kapod a pakkod, mintha nehezebb és nehezebb lenne. Ahogy fogynak a kilométerek egyre gyakrabban jutottak eszembe az ilyen kérdések: biztosan kellett az a vastag hálózsák, a plusz egy kabát, három kiló alma, és a felsorolást a végtelenségig folytathatnám.
Persze a válladra nehezedő súlyért bőven kárpótol a természet. Annyi apró szépség várt ránk lépten-nyomon, hogy hajlamos voltam belefeledkezni, hogy már fél órája nem érzem a jobb karom. Költői túlzás, hiszen a karom megvolt, de a menedékházig vezető út utolsó méterein azt is megfogadtam, hogy következő alkalommal inkább kipróbálom a függőágyat a sátor helyett.
Szikrázó napsütésben érkeztünk meg a Curmătura menedékházhoz. Teraszával, forrásával, virágzó pipacsaival, túlméretezett háziállataival szerelem volt első látásra. Mindenki megkereste a számára ideális helyet, majd a sátortábor felállítása után nekiláttunk a jól megérdemelt reggeli-ebédünknek. Sokszori nekifutásra sem tudom igazán átadni az ilyen étkezés hangulatát: benned az éhség, elégedettség, előtted a lélegzetelállító táj. Béke van, boldogság.
Ebben a hangulatban indultunk el az aznapi túránk második szakaszán a Kis-Királykőre. Talán megengedhetem magamnak, hogy túlzó dicsérettel beszéljek a Királykőről. Ahogy mászol szikláról sziklára, mind magasabbra és magasabbra, semmivel sem összetéveszthető horizont nyílik ki előtted. A gerincen való végigsétálás csak hab a tortán. A cseresznye a habon a havasi gyopár, amit életemben először a Kis-Királykőn pillanthattam meg.
A látvánnyal eltelve értünk vissza délután a menedékházhoz. A nap további részében szabad foglalkozás volt, ami ilyen csapattal kis időt sem hagyott az unatkozásra. Történeteket meséltünk, nagyokat kacagtunk, és azt hiszem, senki sem bánta, hogy délelőtt nehéz volt a hátán az a táska.
Sajnos vasárnap esőre ébredtünk. A túránk második napját, és a csúcshódítást nem támogatta az időjárás. A reggeli eső szüneteit kihasználva összecsomagoltuk sátrainkat, majd egy völgyön keresztül csúszkáltunk vissza az autókig. Kis szomorúság volt bennünk, de aztán a Zernyesti-szoros részben feledtette bánatunk.
Számomra minden CSEKE-túra ad valami pluszt is a gyönyörű tájak és a természet megismerése mellett. A hétvégén például azt tanultam meg, hogy mindig légy szemfüles, amikor:
- a hegyre pakolsz, hogy nehogy meggyőzzön a gyengébbik éned a fölösleges ruhákról;
- fent vagy a hegyen, mert soha nem tudhatod, mikor látod meg a gyopárt, vagy a zergét;
- a hegyen összepakolsz, mert nem kizárt, hogy a szuvenírnek szánt szikladarab a te hátadon fog az autóhoz visszajutni.
Azt, hogy ki hány tudtán kívül táskájába rejtett kővel, patkóval, egyéb fölöslegesen súlyos tárggyal tért haza, nem tudom. Hogy ki hány konzervet, vastag ruhát, a vicc kedvéért feltételezzük, hogy hajszárítót cipelt fel fölöslegesen, azt sem. Gyopár egy darab volt, a zergék számában sem vagyok biztos. Erről a túratársak tudnának bővebben nyilatkozni.
De azt hiszem, egy dologban mind egyetértünk: a Királykő visszavár.
Lejegyezte,
Ferencz Blanka