Dobrudzsai barangolásaink: V. Duna-delta expedíció - Kocsis Miska emléktúra

Egy hétnyi tömény, életre szóló élmény, három az egyben „programcsomag”, amely tartalmazott hegyi szakaszt, deltavidéket és tengerpartot egyaránt, röviden, tömören így lehetne jellemezni a Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesület május végi egyhetes túráját, amelyet Kocsis György szervezett, alaposan előkészítve ennek minden részletét.

Túravezetőnk idén édesapjának állított emléket ezzel a programmal, ugyanis évekkel ezelőtt ő volt az, aki először elkalauzolta fiát erre az egyedülálló vidékre. Most is elkísért minket, csak más módon, a magasságból mosolygott ránk, mert úgy tartják, hogy amikor ilyen gyönyörű idő van, amilyenben nekünk volt részünk az elmúlt egy hét alatt, akkor az égiek is velünk örvendeznek. 

Kegyes volt hozzánk az időjárás 2021. május 24-30. közötti időszakban, csapadék nélkül megúsztuk, simogató napsütésből sok jutott, langyos szellő kísért utunkon, az erősebb széllökések jórészt éjjelre voltak időzítve, amikor sátraink biztonságába húzódtunk.

Ez már az ötödik alkalom, amikor a Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesület (CsEKE) szervezésében lehetőség van eljutni Dobrudzsa térségébe, de minden évben változik valamennyit az útvonal és a programpontok, hogy a visszatérők is találjanak maguknak újdonságokat. Számomra ez volt az első ilyen expedíció, amikor olyan helyeket kerestünk fel, amelyek eddig ismeretlenek voltak, így minden mozzanata maga a csoda volt, az újdonság varázsával kecsegtetett, de a túra szervezője számára is voltak teljesen új, jelzetlen útvonalak, amelyeket először jártunk be közösen. Lényegében ez volt a célja az expedíciónak, az új helyszínek felfedezése, ugyanakkor a közösség összekovácsolása.

Első nap, a hét kezdetén, hajnali 5:00 órakor indultunk Csíkszeredából két kisbusszal, Szépvízen még csatlakoztak hozzánk a fiatalok és egy közös imával, Szent László oltalmával a Fügés-tető felé vettük az irányt, hogy a Gyimes-völgyének érintésével, a Tatros folyása mentén haladjunk úticélunk felé. A Tatros folyón többször is átkeltünk, próbáltuk megszámolni, hogy hányszor, talán tizenháromszor is keresztezte utunkat, amíg búcsút vettünk tőle Adjud közelében. A gyimesbükki ezeréves határt még a reggeli derengésben találtuk, elhaladtunk a Kóstelek felé vezető elágazás mellett, majd Kománfalva – Dormánfalva – Aknavásár – Adjud – Focşani – Brăila következtek, hogy csak a nagyobb településeket említsem. Brăila határában, ahonnan még a galaci kombinát építményei is látszanak, a hívogató pipacsmező gyönyörű látványának nem tudtunk ellenállni, egy fotózásnyi szünetet tartottunk, aztán haladtunk tovább, hogy kompra szállhassunk és átkeljünk a Dunán. A beszállást követően alig tíz percet tartott az autós hajókázás, ami érdekes élmény volt, mielőtt átértünk a túlsó partra, elhaladtunk a nagy sziget (Insula Mare a Brăilei) mellett. Folytattuk az autós utazást és dél körül érkeztünk meg gyalogtúránk helyszínére, Măcin településre, ahol a helyi turisztikai információs irodánál kiváltottuk a belépőnket a Măcin-hegység Nemzeti Parkba. Itt a helyiek szórólapokkal is elláttak minket, amelyek a különböző túra útvonalakról nyújtottak hasznos információt. A Măcin-hegység Nemzeti Park egy természetvédelmi terület Tulcea megyében, melynek területe 11.151 hektár, a természetes élőhelyek védelmét szolgálja és számos természeti látványossággal szolgál az érdeklődők számára. Rendkívül gazdag növény és állatfajokban, kőzettani összetétele változatos és sokszínű. Olyan látványos geológiai formációkat tartalmaz, amelyek megközelítőleg 255 millió évvel ezelőtt keletkeztek. Ahogy túravezetőnk említette, itt Dobrudzsában találhatók Európa legöregebb hegyei, ugyanakkor itt van a Duna-Deltája, amely kialakulását tekintve az egyik legfiatalabb természeti képződmény.

A Pricopan tömbje a Măcin-hegység gerincének egyik leglátványosabb szakasza, hatalmas gránittömbökkel, helyenként kiemelkedő, csipkézett sziklaformációkkal és csodálatos panorámával a környező medencékre és a Dunára. A kék sáv turistajelzéssel ellátott útvonal a hegy lábánál kialakított pihenőhelytől indul, az Izvorul Tămăduirii kolostor szomszédságából, melynek közelében található a Fântâna de Leac nevet viselő forrás, a kápolnával. A helyiek gyógyító erőt tulajdonítanak az innen eredő víznek és legenda is fűződik hozzá, ennek történetét a túravezetőnk osztotta meg velünk gyalogtúránk kezdetén. Indulás előtt egy kis logisztika, kipakolás, csomag rendszerezés következett, hogy csak azt vigyük magunkkal, ami a kétnapos hegyi szakaszra szükséges, a többi felszerelést, a kisbuszokkal együtt átvitték a majdani érkezésünk helyszínére, Greci településre. Illatos akácvirágoktól roskadozó fák alatt töltöttük a pihenőt, amíg a kisbuszok vezetői visszaérkeztek. 13;00 órakor, amikor már mindannyian együtt voltunk, málháinkat a hátunkra emelve elindultunk hegynek felfelé, szépen kanyargózó, folyamatosan emelkedő ösvényen, közben csodáltuk a körülöttünk lévő kőzeteket, a különleges endemikus növényeket, melyekkel máshol nem találkozunk. A nap ragyogott, a hátunk mögül fújó szellő segített minket a haladásban, ami jól jött, mert nagy rakományainkkal csak lassan tudtunk lépegetni a meredek ösvényen. Nem sok a tengerszint feletti 300-476 m-es magasság, amennyiben csúcsosodnak az itteni hegyek, viszont a gerincörvény felfelé-lefelé kanyargózó vonala közel 800 m-es szintkülönbséget eredményez és a több napra szánt felszereléssel megpakolva bizony megkérdez helyenként. Ahogy haladtunk, mind többet láttunk az alattunk elterülő medencékből, egyesek a Pricopan csúcskereszthez is kimásztak, mások addig a gazdag növényvilágot csodálták. A gerinc vonalán változatos kőgombákat csodálhattunk, szélben lengedező árvalányhajakat, amivel még nem találkoztam természetes élőhelyén, nagy élmény volt ilyen kiterjedt területen látni ezeket. Közben újabb kisebb-nagyobb csúcsokat (Piatra Râioasă, Sulucu Mic, Sulucu Mare) másztunk meg, elértük a dobrudzsai szfinxet, és izgatottan vártuk a percet, amikor először megpillantjuk az első szárazföldi teknőst dobrudzsai élőhelyén a Măcin-hegységben.

A csúcsról lefelé tartva mindenki pásztázta a füves oldalt és 16:45-kor jött el az a pillanat, amikor rátaláltunk az első példányra a virágzó margaréták között. Nagy volt az öröm, boldogsággal töltött el, hogy beteljesülhetett ez a régóta dédelgetett álmom, teknőssel találkozni természetes környezetében, a  hegyen J. Kicsit lennebb, a völgyben még egy teknős várt ránk, ez már egy korosabb példány lehetett, páncéljának rajzolatai kissé elmosódtak, lassabban mozgott, mint a korábban felfedezett társa. Mindegyik teknős egy újabb örömforrást jelentett, itt Dobrudzsában van az előfordulásuk legészakiabb határa.

Fás legelőn folytattuk utunkat, mígnem elérkeztünk egy tölgyekkel szegélyezett tisztásra, ahol minden üde zöld volt, zsenge, derékaljnak megfelelő a fáradt vándor számára. Itt táboroztunk, miután feltérképeztük a terepet, hallgattuk a közeli erdő lakóinak hangjait, s a tücskök ciripelését. A tölgyek közül kiemelkedett egy terebélyes példány, amelynek megtermett ágai, mint megannyi ölelő kar úgy töltötték be a teret. Közelébe érve ennek a fának, bűvkörébe kerültem, nem tudtam megválni tőle, aztán hívtam a társaimat is, hogy lássanak csodát. Kis idő múlva a csapat nagy része már körülvette a matuzsálemet, melyet az „öröm fájának” neveztünk és beleolvadtunk dús lombkoronájába, a lemenő nap utolsó fénysugaraitól kísérve. Még egy rövid egyeztetés következett a másnapi tervekről, aztán mindenki elvonult pihenni.

A hajnali ébredés, hosszúra nyúlt utazás és egész napos menetelés után nem volt szükség ringatásra, hamar álomra szenderültünk. A következő hajnal már az énekes madarak dallamával köszöntött ránk, a levegő már kora reggel is kellemes volt, friss, tiszta, amilyennel jólesik a tüdőt teleszívni.

Második nap reggelére 9:00 órára tűztük ki az indulást, de már ezt megelőzően elkészült a reggel is jókedvű társaság. Összecsomagoltuk mobilis hajlékunkat, magunkra vettük a felszerelést és folytattuk az expedíciót. Mára nagy meleget ígértek és a szerencse ismét mellénk szegődött, mert a mai napon nagyobbrészt erdők között meneteltünk, árnyas helyeken, jelzetlen utakon. Az erdő szélén kialakított pihenőhelytől, enyhe kaptatón, végig lombkoronák alatt haladtunk. Útközben találtunk egy pihenőt tartó éjjeli pávaszemet és már reggelibe megpillantottuk az első dobrudzsai bazsarózsát. Lenyűgözött a szépsége és az illata, ami felejthetetlen volt. Ez a virág egy évben körülbelül 10 napot virágzik és most megcsodálhattuk ezt a szépséget teljes pompájában. Érdemes a látogatást erre az időszakra, május közepére-végére időzíteni, ha találkozni szeretnénk ezzel a természeti ritkasággal. Az erdők között mindenfelé ágaztak a jelzetlen ösvények, nem volt egyszerű kiigazodni, végül mégis megtaláltuk a helyes utat a technikának köszönhetően. Ahogy haladtunk az erdő mélyében a szebbnél-szebb bazsarózsákból egyre több mutatkozott. Kelyhük különböző rovaroknak nyújtott menedéket, egyikben hőscincér nyújtogatta csápjait, másikon egy zöld szöcske pihent, harmadikban épp egy méhecske gyűjtögetett. Ritkás, lombhullató erdők között jártunk, amelyekben az aljnövényzet üde zöld szőnyeget alkotott. Kiértünk egy napsütötte részre, ahonnan megcsodálhattuk a környéket, kémlelhettük az utunk előttünk álló szakaszát és újabb teknősökkel találkoztunk, amelyek mindig jókedvre derítettek. Észre se vettük, hogy milyen hamar elfogyott az út, még nem jelezte a delet az óra, s mi már megérkeztünk a következő táborhelyre az Olaszok kútja elnevezésű helyre, ahol friss forrásvízzel olthattuk szomjunkat. Gömb formájú, nagy gránittömbök sorakoztak ezen a helyen, mint valami elvarázsolt teknősök. Innen nagyon szépen látszott a medence, közepén Greci településsel, mellettünk pedig a dobrudzsai hegyvidék legmagasabb pontja emelkedett. Ennek megmászására készültünk, most már könnyedén, csomagok nélkül vágtunk neki a meredek oldalnak. Greci településről kék háromszög jelzés vezet a Măcin-hegység legmagasabb pontjára, érintve az említett Olaszok kútja frissítőpontot.

A Ţuţuiatu-csúcs a Măcin-hegység legmagasabb hegycsúcsa, magassága 467 méter. A Măcin-hegység első térképeinek kidolgozása során elírás történt és a csúcs nevét felcserélték a szomszédos csúcs, Ghinaltu nevével. Egy közelmúltbeli, valószínűleg 2020. júliusában vagy augusztusában meghozott közigazgatási döntés után a csúcsokat átnevezték a felmérés előtt használt helyi nevekkel. Így a csúcs jelenlegi neve Ghinaltu. A Ghinaltu-csúcs bevételét követően a Ţuţuiatu-csúcsot sem hagyhattuk ki, úgy, hogy erről a helyről még egy keveset ereszkedtünk, aztán emelkedtünk mígnem elértük, közben pedig bimbózó bazsarózsa mezőket találtunk a fák árnyékában. A távolban eső készülődött, láttuk a földig érő felhőket, de minket kikerült, csak egy enyhe permetet fújt belőle a szél felénk mielőtt visszaérkeztünk a táborhelyre. A gránittömböket egész nap sütötte a nap, jól elraktározták ennek melegét és még ontották kifelé, amikor összegyűltünk ezeknél egy tanácskozásra, hogy a következő napi teendőket megbeszéljük és lezárjuk a túránk hegyi szakaszát.

Harmadik nap reggelén búcsút vettünk a hegytől és a kék háromszög turistajelzést követve beereszkedtünk Greci településre. Útközben nagyon sok löszfalba vájt teknős rejtekhelyet láttunk, de a lakók nem voltak otthon vagy csak jól elrejtőztek. A lankásabb részen, a faluhoz közeledve már megmutatkoztak páran, ráérősen sütkéreztek a réten legelésző nyájak közelében. A faluba érve szerettük volna megtekinteni az Öko-múzeumot, de sajnos nem sikerült bebocsájtást nyerni, így tovább indultunk az expedíciónk második szakaszára, melynek keretében a vízi világgal ismerkedtünk.

A célállomás Gura Portiţei, egy egyedülálló hely Európában, ahol a Fekete-tenger a Duna-Deltával találkozik, csodálatos természeti környezetet kialakítva. Greci faluból, ahol az irányjelző táblákon is teknősök köszönnek vissza, dimbes-dombos utakon haladtunk kisbuszainkkal, akácerdők között, pipacsoktól szegélyezett úton, majd közel két órás utazást követően megérkeztünk Jurilovca településre. Itt feltöltöttük tartalékainkat, hátrahagytuk járgányainkat és vízre szálltunk, ahhoz, hogy eljussunk a homokos földsávon kialakított egykori halászfaluba, mostani üdülőövezetbe, amelynek megközelítése vízen keresztül történik. A Goloviţa tó víztükrét húsz percen keresztül szántotta motoros csónakunk, míg átért a túlsó partra. Színek és formák, a kék-fehér dominanciája az épületek esetében és két jókora csónak különböző színes virágokkal teleültetve, turistákra várakozó vízibiciklik és pár motoros kishajó fogadja az érkezőket a kikötőben. Nádfedeles kis házikókban lehet megszállni, de mi a vándorló életformát követve kissé távolabb, egy homokos partszakaszon húzzuk fel hajlékainkat a hátralévő időszakra, sokcsillagos szálláshely a miénk, a tenger lélekmelengető látványával. A nap felénél tartunk és már áll a sátortábor, mi pedig szabad programot kapunk. Mindenki kedvére nézelődhet, fürdőzhet, sétálhat a parton, gyűjtögethet, mert itt kagylókból, csigaházakból szép kövekből nincs hiány, még egy kis csikóhal vázát is partra vetette a tenger, ennyi kincset egy helyen talán életemben nem láttam. Estére ismét összegyűl a társaság egy jó hangulatú találkozásra, nótázásra, ami rendszeres programmá válik esténként. Egyik felünkön a tenger, másik oldalunkon a tavak világa, a szúnyogok paradicsoma, amelyek főleg naplemente és napkelte idején dolgoznak ezerrel, de nincs baj, mert van védőfelszerelés és homokba szúrható füstölő a vérszívók ellen.

Negyedik napon már lehetett gyönyörködni a tengerből felbukkanó napkorong látványában és annyira csodálatos, ahogy a nap születik, hogy ezt az élményt minden napnak hajnalán meg kellett ismételni. Mindegyik pitymallat páratlan volt, feledhetetlen, retinába égő emlékével, a szabadon szárnyaló sirályok hangjával, a tenger enyhe morajlásával, mindent belengő illatával.

A negyedik nap a deltáról szólt. Egy hosszúra nyúlt földnyelven, a magasfeszültségi oszlopokat követve indultunk gyalogosan a delta világát felfedezni. Jó sokat gyalogoltunk a párás melegben, hogy ebédre elérjünk egy halásztanyára, ami egy zsiliprendszer közelében lett kialakítva és csak úgy tudtuk megközelíteni, ha a házigazdák értünk jöttek csónakkal. Útközben kormoránokat, pelikánokat, vadludakat, sirályokat, fácánt láttunk, túravezetőnk az itteni élővilágról osztott meg érdekességeket. Nemcsak a madárvilág gazdag, a halállomány is jelentős, a nádak mintha az égig érnének, árnyékukba sárga nőszirmok bontogatják virágaikat. Kétórányi gyaloglást és a vízi út átszelését követően az ebéd helyszínére érkeztünk. A finom illatok már érződtek a levegőben, az udvaron terített asztal, egy hatalmas üstben gőzölgött a több halfajtából (csuka, ponty, süllő, kárász) készült hal csorba, melyhez a hozzávalókat pár órával korábban halászták ki. Először ennek csorbának levét kaptuk a tányérjainkba, a főtt halakat külön szedték, hogy mindenki kedvére tehessen ezekből, borscs lével, fokhagyma krémmel és lestyán levéllel lehetett ízesíteni az étket, ezután ropogós sült hal következett, olyan ízletesen elkészítve, hogy még az is megnyalta a tíz ujját, aki nincs hozzászokva a gyakori halfogyasztáshoz. Az ízlelőbimbók kényeztetése megtörtént, következhetett a visszaút, s hogy változzon az útvonal, a csónakázást követően kigyalogoltunk a tenger partjára és a partszakaszt követve jutottunk vissza a táborba. Az idő ragyogó volt ma is, így kedvezett a napozásnak, fürdőzésnek, aktív pihenésnek.

Ötödik nap hajnalán napkeltét nézni a tenger partján újra nagy élményt jelentett. Mai programunk a Duna-Delta vízi világának újabb csodáit tárta elénk. Délelőtt vártak ránk a motoros csónakok, amikkel a kikötőből sűrű nádas szegélyezte vízi ösvényt követve jutottunk ki a nyílt vízre. A Goloviţa tavat átszelve a Razim tavat is érintettük, kis sziklás szigetek mellet haladtunk el, egyiken egykor templom állt, a másikon egykori vármaradványok, a sziklafal oldalán szép rétegződések látszottak, tövében vízi madarak pihentek. Hajóskapitányunk említette, hogy ez a legmagasabb tengerszint feletti pont ebben a térségben. Visszafelé hajóztunk és megközelítettünk egy alig látható, keskeny földnyelvet, ahol madarak sorakoztak, majd következtek a szűkebb vízi járatok, a tegnapról ismert zsiliprendszert is elértük és a nyílt víz közepén távolabbról egy nagyobbacska szigetet kémleltünk, ahol a pelikánok költőhelye volt, valóságos óvodával. Megint szűkülni kezdtek a vízi járatok, egy csatornán találtuk magunkat és kikötöttünk egy elhagyott halászkunyhónál, ami egy keskeny földnyelvre épült, ennek másik felén már a tenger mosta a partot. Partra szálltunk és időztünk egy keveset ezen a helyen, majd az ismert útvonalon visszavittek a kikötőbe közel két órás hajókázást követően. A tanácskozók ma hamarabb összeültek, nem vártuk meg az estét, mint máskor, mert fontos bejelentenivaló következett. Délután érkezett a jó hír, hogy túravezetőink nagyszülők lettek, amit meg is ünnepeltünk.

Egyre gyorsabban kezdtek fogyni a napok, úgy tűnt, hogy csak nemrég érkeztünk, s máris az egyhetes programunk végéhez közeledünk, a hatodik naphoz érkeztünk. Egész éjjel heves szél tépázta sátrainkat, reggel is erős széllökések voltak, a tenger vize viszont teljesen kisimult, eltűntek a hullámok, minél inkább mutogatta a szél az erejét, a tenger annál nyugodtabb maradt. Jó alkalom kínálkozott a parti sétához, először a déli partot, majd az északit is sikerült becserkészni, számos különleges növényfajt fedezve fel a part vonalán. Délutánra összegyűlt csapatunk, vízibiciklizés volt a program túravezetőnk jóvoltából, majd pihenés és készülődés a másnapi utazáshoz.

Elérkezett a hetedik nap, hihetetlenül hamar eltelt ez a hét, ami számos életreszóló élményt kínált nekünk, távol a világ zajától. Korán reggel még egy utolsó alkalom kínálkozott a napfelkelte látványának elraktározására, volt aki a tenger vizének simogatását sem akarta kihagyni a hosszú út előtt, aztán a pakolásé volt a főszerep, sátorbontás és búcsú a nagy víztükörtől. A kikötőben már vártak ránk a kishajók, amelyek hamar visszarepítettek a valóságba. Jurilovcan még esküvőre összegyűlt helyieket is láthattunk, ez is egy érdekes színfolt volt a soknemzetiségű dobrudzsai régióban.

Az érzékszerveinket kényeztető hatások, az új ismeretek, amelyekkel gazdagodtunk, a sok élmény, amelyet összegyűjtöttünk még raktározódnak, hogy legyen amihez nyúlni a szürke hétköznapokon és legyen amiről mesélni az unokáknak. Hálás vagyok, hogy részese lehettem ennek a sok csodának, köszönetem a csapatunk nevében a túravezetőnek a nagyszerű program megszervezéséért. 

Lejegyezte,

Péterffy Ágnes-Katalin

Túra kép