Hótalpas Dél-Hargita túra

2019. február 2-án, szombaton a Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesület (CsEKE) szervezésében, Tőke Dénes túratársunk vezetésével a Dél-Hargita hegységbe túráztunk Büdösfürdő – Tusnádfürdő útvonalon, egy közel 25 km-es szakaszon.

A téli hótalpas túrán 11-en vettünk részt, ez egyfajta terepgyakorlatot is jelentett azoknak, akik a túravezetői képzés elméleti felkészítőin hétről-hétre jelen vannak.  

A szombat reggeli napkeltét már a csíkszentimrei Büdösfürdőről csodálhattuk, ami felejthetetlen élményt nyújtott, ahogy bearanyozta a Csíki-havasok vonulatát.

Február másodikán, a népi időjóslások szerint a medve kijön a barlangjából, s ha szép napos idő van, meglátja az árnyékát, „megijed” és visszabújik, folytatva téli álmát, ilyenkor úgy tartják, hogy még hosszú lesz a tél. Amennyiben azonban borús idő van, nem látszik az árnyék, a medve kint marad, s ez már a tavasz közeledtét jelenti, tartja a népi bölcsesség. 

Induláskor az ég napos volt, később borús lett, talán még a medve sem tudja, mi legyen. Minden esetre rejtekhelyéről előjött, mert tenyeres-talpas nyomai több helyen is ott voltak a hóban.

7.45-kor csatoltuk fel hótalpainkat és az üdülőtelep végéből a kék sáv turistajelzés mentén indultunk el enyhe emelkedőn.

A szintkülönbség nem ígérkezett nagynak, viszont azzal nem számoltunk, hogy az útvonalon a széldöntések eredményeként milyen pusztítások vannak.

A Bakratás-tetőn keresztül, míg kiértünk a Nagy-Láz pusztára jól tudtunk haladni, tartottuk a 3 km/óra átlagot, örvendtünk annak, hogy nincs köd a hegyen, jók a látási viszonyok és még a felkelő nap is simogat.

A Déli-Kárpátok vonulata a szépen kirajzolódó Fogarasi-havasokkal és a Királykő merőlegesen beékelődő tömbjével innen nagyon közelinek tűnt.

Szikrázó fehér havon meneteltünk, a kiterjed pusztán, sehol egy nyom, csak a hótalpaink jellegzetes rajzolatai maradtak magunk mögött.

 

Tőlünk balra a Kőhíd-teteje és az Ángyélika, mind 1500 m-es magasságot meghaladó csúcsai a Dél-Hargita vulkanikus vonulatának.

 

Három és fél órányi járást követően értük el a menedékkunyhót, amely az 1558 m magas Kakukk-hegy lábánál található.

Soknak tűnhet ez az időintervallum, ahhoz képest, hogy a távolság körülbelül 8 km volt, de mint korábban is említettem a Nagy-Láz puszta - Kakukk-hegy közötti szakaszon a szél hatalmas pusztításokat végzett.

A szálfák lehasadozva, a hatalmas rönkök az útra dőlve több kilométeren keresztül, valóságos akadálypályává változtatták a terepet.

 

Kezdtük megérteni, hogy miért nem vezettek errefele nyomok az úton, se motorosszán, se egyéb járgány nem tartott errefelé.

 

Hótalpak nélkül lehetetlen lett volna közlekedni a hóréteg vastagsága miatt, de az utat sorompóként elzáró, fenyőcsapokkal bővelkedő rönkfákon való átjutásnál a hótalpak kifejezetten hátráltattak, mert minduntalan beleakadtak valamibe.

Sokszor jobb volt valamit megkerülni, mint átvergődni rajta, így a mederek patakvölgyekbe fel-alá mászkálva próbáltunk előre jutni, időnként harántolva a hótalpakkal.

Ez a szakasz végeláthatatlannak tűnt, meg is izzasztott rendesen mindenikünket, alakformáló gyakorlatnak is beillett.

 

Közvetlenül a Kakukk-hegy alatti rész már egy szép szakaszt tartogatott számunkra, enyhén emelkedő, de promenádnak is beillő ösvénnyel, ennek két oldalán égig érő fenyőkkel, amelyeket vastag hóköntös borított.

 

A menedékkunyhónál pihenőt tartottunk és fényképeket készítettünk. Nagyon jól látszott innen a Nagy-Murgó vulkáni kúpja és jó volt érezni a simogató napsugarakat a nyílt terepen.

 

Közös megegyezéssel az eredeti terven itt változtattunk és nem folytattuk az utat a gerincjelzés mentén, hanem lefele kanyarodtunk, az Alcsíki-medence települései irányába, jelzés nélküli utakon, patakvölgyeken.

A terep itt sem volt akadálymentes és a szintkülönbséggel is kellett számolni.

Hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül haladt kis csapatunk, remélve, hogy egy lefele vezető erdei útra rácsatlakozhatunk.

 

A csíkszentsimoni közbirtokosság területére utaló táblánál, egy kis faházikó szomszédságában található hatalmas ezüstfenyő alatt fogyasztottuk el ebédünket.

Innen már egy jobban járható havas erdei úton folytathattuk a gyaloglást, hótalpak nélkül, de nemsokára egy elágazáshoz értünk. A járható út Csatószegre vitt volna, mi azonban Újtusnád fele vettük az irányt. Ezen az úton a nagy hó miatt ismét szükség volt a hótalpak használatára.

 

Hosszas menetelés után rácsatlakoztunk a Csinturának nevezett útra, amelyen jó vastag hóréteg állt ezen a szakaszon.

Csak a medvék és szarvasok jártak előttünk nyomaikat követve haladtunk úticélunk felé, s ahelyett, hogy lefele tartottunk volna, úgy tűnt, hogy az út mind felfele kanyarog. Aztán egy nagyobb völgykanyar után elértük az egykori erdészházat, amely a Mitács fele vezető út mentén áll elhagyatottan.

Innen már egyenes út vezetett Újtusnád fele és a hótalpak használatát is mellőzhettük. Körülbelül 4 kilométerre volt innen Újtusnád, ahová beérve a híres kőfaragók díszes kapuit vehettük szemügyre.

Mire leértünk ide már esteledett és a települést átszelve az országúton keresztül még várt volna ránk egy 5 km-es szakasz, ezt azonban a vendégfogadóink jóvoltából már autóval tehettük meg Tusnádfürdőig.

 

Tőke Dénes túratársunknak köszönhetően csapatformáló közösségi estnek lehettünk részesei Tusnádfürdőn.

Túravezetőnk sokoldalúságáról tanúskodik, hogy nemcsak hegyi vezetőként, hanem vendégfogadóként is kiváló, saját készítésű vacsorával lepte meg a fáradt túratársait és zengő hangú énektudásával is elkápráztatott.

 

Ezúton is köszönjük a szívélyes, nagylelkű vendéglátást és a sok hasznos információt, melyeket megosztott velünk a túra során.     

 

Lejegyezte,

Péterffy Ágnes-Katalin

Túra kép