Misztikus Máramaros

  1. április 25-29. közötti időszakban, a Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesület (CsEKE) szervezésében, Daday Zsuzsa és Daday Hunor vezetésével máramarosi honismereti túrán vettünk részt egy 18 fős csapattal.

Túravezetőink alaposan előkészítették az utazást, a szervezői munka már hónapokkal ezelőtt elkezdődött, ahhoz, hogy minden információ rendelkezésünkre álljon és minden ilyen gördülékenyen haladjon.

Első nap, 2019. április 25., csütörtök

Csütörtökön délután, egészen pontosan 14.41 órakor indultunk Csíkszeredából, ahonnan két kisbusszal utaztunk. A „Huni busz” meg a „Zsuzsi busz” szelte a kilométereket, közben folyamatosan összeköttetésében voltunk a távbeszélő berendezéseknek köszönhetően, ezen keresztül történt az idegenvezetés is, ugyanis Zsuzsa részletes ismertetőt állított össze azokról a településekről, amelyeken áthaladtunk, ezeket érintve mindkét kisbuszban hallgathattuk az értékes információkat Ferencz Lóránd tolmácsolásában.

Első megállónk Székelyudvarhelyen volt, ahol csatlakoztak hozzánk a „románok”, vagyis a Román család tagjai. Második pihenőnket Szászrégent elhagyva tartottuk épp annyira, hogy értesíteni tudjuk tekei kapcsolattartóinkat, hogy érkezünk.

A Beszterce-Naszód megyében található Teke volt az első település, amelyet alaposabban is megismerhettünk. A 700 éves múltra visszatekintő mezőségi falu nagyjából azonos távolságra helyezkedik el Szászrégentől és Besztercétől. Itt kilenc különböző vallási felekezettel találkozunk és négy templom épült az évek során. Közülük kiemelkedik a XVI. századi gótikus stílusban épült evangélikus templom, amely jelenleg felújításra vár.  Székely Bardóczi Erzsébet fogadott minket, aki rövid ismertetőt tartott a településről, bemutatta a Magyar Házat, amelyben értékes néprajzi múzeumot rendeztek be, a Tulipán tánccsoport hagyományőrző tevékenységéről is beszélt, majd helyi borokkal kedveskedett a csapat tagjainak. 

Tovább haladva a Mezőség keleti peremén a harinai evangélikus templomot vehettük szemügyre, igaz ezúttal csak távolról. Erdély legkorábbi épen fennmaradt műemlékei közé tartozik ez a templom, amely impozáns alakjával, különleges formájával felhívja magára a figyelmet. Mindenképp érdemes lenne ide visszatérni és közelebbről is feltérképezni ezt az építészeti csodát, vallásturisztikai értéket.

Este kilenc óra körül érkeztünk a 817 m magas Şetref-hágó tetejére, amely Beszterce-Naszód és Máramaros megyék határán található és itt egy hatalmas, fából készült kapun áthaladva érkeztünk Máramarosba.

Egy kapun belépni mindig izgalmas dolog, mi is lelkesen és izgatottan vártuk, hogy felfedezhessük és megismerhessük ezt a misztikus máramarosi térséget.

Nagyok a távolságok itt az ország északi részében, Nagybánya - a megyeközpont is közel 130 km-re található ettől a ponttól.

21.30-kor értünk Felsővisó városába, ahol az Ágnes panzióban voltunk elszállásolva.

A panzió előtt hatalmas faragott fakapu, ezen átlépve druszám fogadott mosolyogva. A tulajdonosok vendégszerető, fiatal, kedves emberek, a szolgáltatásaik kiválóak, a szobák, étkezők és az udvar mind ízlésesen vannak kialakítva, minden igényt kielégítenek. Sok a zöld rész, minden virágban, az udvart beragyogja a nap, a telek végében folyik a Vasér-folyó. A kapun az áll, hogy ez a nyugalom szigete és valóban ezzel az érzéssel találkozhatunk ezen a helyen.

Itt töltöttük az első éjszakát és a másnap, bőséges reggeli elfogyasztása után korán indultunk tovább a felsővisói állomásra, ahonnan kisvasúttal folytattuk utunkat a csodálatos Vasér-völgyén.

Második nap, 2019. április 26., péntek

Második napunk reggelén a felsővisói állomáson rezesbanda fogadott, de nem a hagyományos, hanem egy egészen különleges társulás, idősebb szakállas urakkal, akik a hangszereket szólaltatták meg és két fiatalabb hölgy énekessel, akik a 30-as, 40-es évek dallamait idézték fel, klezmer zenét játszottak.

Sok keskeny sínpár és még több kisvonat sorakozott itt az állomáson, voltak nyitott, nyáriasított vagonok és zártterűek egyaránt, mind retró kivitelezésben, fapadokkal, beépített kályhával.

A „Mocăniţa” mozdonya már pöfékelt, mindenki fotózott körülötte, rengeteg turista, nagy hangzavar, s mintha mégis a nevemen szólítana valaki. Visszanézek, s hát kedves csíkszeredai ismerősöket látok, ráadásul túratársakat, akik szintén itt töltötték szabadnapjaikat. 

Reggel kilenc óra van, miután mindenki elhelyezkedett rövid eligazítást kaptunk az egyenruhás forgalmistától, aki elmondta, hogy 42 km-t teszünk meg, az utazás közel hat órás lesz oda-vissza. Egy rövidebb és egy hosszabb pihenő lesz az út során, Glimboaca és Paltin állomáshelyeken. A végállomáson pihenőhelyek, étkezési lehetőség és korszerű mosdók vannak kialakítva, ugyanis a vonaton erre nincs lehetőség. Telefon térerő sincs az útvonal mentén, erre is figyelmeztetnek induláskor.

A vonat először házak között halad, jólesik integetni a házak kertjében álldogáló embereknek, gyermekeknek, egy kicsit mi is gyermeknek érezhetjük magunkat, vonatozni jó. Az ablakon kitekintve látjuk a hosszan kígyózó szerelvényt élén a sűrű füstöt okádó mozdonnyal. Mellettünk a Vasér-folyó tiszta vizével, kétoldalt méretes hegyoldalak rügyező, virágzó, zöldülő fákkal, fennebb haladva sziklaalakzatok is megjelennek. A látvány szemet gyönyörködtető, ébredezik a természet, lassan haladunk így kedvünkre nézelődhetünk, egyesek dalra fakadnak.

A táj a Gyimes vidékét idézi a hirtelen emelkedő, meredek hegyoldalaival, az elszórtan megbúvó tanyákkal.

Éppen tíz óra, amikor olyan érzésünk támad mintha a vészféket behúzták volna, aztán hirtelen megáll a szerelvény. Kicsit várakozunk, sokan leszállnak, egyesek előre mennek és látják, hogy a mozdony kisiklott. Na, itt vesztegelhetünk, gondoljuk, biztosan órákig várhatunk, amíg megérkezik a daru, amellyel visszahelyezik a mozdonyt a sínpárra. Semmi gond, úgyis a folyó partján vagyunk, addig is lehet „kövészni” (színes, formás köveket gyűjtögetni), a nap ragyog, szép időnk van. Úgy látszik itt megszokott jelenség az efféle történés, valószínű ez is a program része, hamar előkerülnek a faékek és a fém kolosszus rövid időn belül visszakerül a helyére, folytathatjuk is utunkat tovább a hosszú füttyjelt követően.

Egy elágazást követően itt is áthaladunk, ezúttal vonattal egy faragott máramarosi kapu alatt és 11.15-kor érkezünk Paltin állomásra, ahonnan menetrend szerint 12.30-kor tér vissza a szerelvény. A csapatunk egyik fele kis felfedező útra indul a környező erdőbe, másik része a folyóparton tölti a pihenőidőt, ami hamar eltelik és következik a visszautazás a már ismert útvonalon, 14.00 órára pedig megérkezünk Felsővisóra.

Említést érdemel a vonatjegy formája, olyan 80-as évekből ismert klasszikus barna, téglalap alakú jegy, amelyre a régebbi generáció biztosan emlékszik, ilyent kaptunk az utazásra és melléje kis zsebnaptárt a mozdony fényképével.

Az eredeti programhoz képest újratervezés következik, ugyanis a jó időjárásra való tekintettel és a hétvégére ígért eső előrejelzést figyelembe véve úgy döntünk, hogy a Radnai-havasokban található Lóhavasi-vízesés lesz a következő úti cél, így Borsafüred felé vesszük az irányt, ahová hamarosan megérkezünk.

Az 1982-ben épített felvonóval tesszük meg a 2030 m-es távolságot és 496 m-es szintkülönbséget a nyitott, kétszemélyes libegőn, amelyből 116 ülőke áll rendelkezésre. 24 tartóoszlopa van a szerkezetnek és a látogatók ezzel 17 perc alatt teszik meg az említett távolságot. Szerencsére nem fújt a szél, de így is izgalmasnak bizonyult számomra az utazás. Alattunk a mélyben lila színű krókusz szőnyegek terültek el, mellettünk a Radnai-havasok hófödte vonulata húzódott felejthetetlen látványt nyújtva.

A felvonó tetejétől és a hegyimentők kunyhójától körülbelül fél órás gyaloglással értük el a vízesést, amely 90 m-es magasságával Románia legnagyobb vízesése. Több helyen is megálltunk fényképezni, csodálni a tömegesen nyíló krókuszokat és a fodrosan lezúduló, vízesést a fenyőkkel tűzdelt sziklák keblén. Túravezetőnknek köszönhetően a pihenőhelyen meghallgattuk a helyhez fűződő legendát is. A Lóhavasi-vízeséstől gyalogosan mentünk vissza Borsafüredre, megszaporáztuk lépteinket, mert ólmos felhők gyülekeztek és dörgött az ég rendesen. Mindannyian szerencsésen leértünk az aljba, ahol meglepetés fogadott az egyik ház kertjében, egy működő gyapjúványolót láthattunk.   

A fényképezést követően autókba ültünk és Koltó felé tartottunk, amelyet az 1040 m-es Neteda-hágón keresztül közelítettünk meg.

Este kilenc óra is elmúlt, amire megérkeztünk a koltói Virág panzióhoz, ahol szívélyesen fogadtak házigazdáink Zita asszony és párja, akik meleg estebéddel vártak. Gulyásleves, töltelékes káposzta és mennyei ízű diós sütemény volt a menü, mind háztáji alapanyagokból készítve, az étterem berendezése is hagyományos, népi jellegű.

Megtörtént a szobaelosztás az elkövetkező 3 éjszakára, mindenki bekuckózott, elfoglalta kényelmes fekhelyét és pihenőre tért.

Harmadik nap, 2019. április 27., szombat

A harmadik nap reggelén korán indultunk Koltóról Máramarosszigetre, egy 75 km-es szakaszon, a kanyargós Gutin-hágón (987 m) keresztül.

Máramarosszigeten a Börtönmúzeumot kerestük fel, ahol magyar nyelvű idegenvezető várt minket 9.30-kor.

„A szigeti börtön 1897-ben épült, … köztörvényes börtön volt, amelyet azonban főleg  az első és második világháború idején politikai elítéltek, lengyel forradalmárok, nemzeti egyházi papok, magyar hadiszökevények elzárására használtak. 1948-50 között diákok, egyetemisták, a máramarosi ellenállásban résztvevő parasztok voltak itt fogságban, majd 1950 májusa és 1955 júliusa között maximális biztonságú börtönné vált, ahová teljes titoktartás alatt kétszáz volt minisztert, parlamenti jelöltet, újságírót, katonát, papot és bíborost zártak be, közülük 53-an meghaltak, titokban lettek eltemetve, sírhelyük a mai napig felderítetlen maradt…„

Márton Áron, Erdély püspöke, három éven keresztül volt a máramarosszigeti börtön 45-ös cellájának fogja, 1951 szeptemberétől kezdődően.

„1955-ben a baljós politikai börtön újra köztörvényessé vált, a cellákat ekkor valamilyen mértékben komfortosították. 1975-ben a börtönt felszámolták az épületet pedig raktárnak használták.

1993-ban Ana Blandiana és Romulus Rusan benyújtották az Európai Tanácsnak a börtön tervét, ekkor az épület egy romhalmaz volt, azonban ez volt az a hely, ahol megszületett később a kommunizmus áldozatainak emlékére a világ első börtönmúzeuma. Beletelt azonban újabb 20 évbe, amíg a bukaresti „Academia Civică” Alapítvány és a Kommunizmust Tanulmányozó Nemzetközi Központ anyagi és tanulmányi erőfeszítéseinek segítségével a börtön emlékmúzeumként nyithatta meg kapuit. Napjainkban, …. minden egyes cellája, amely múzeumteremmé lett átalakítva, tematikus vagy kronológiai bizonyítéka annak a politikai torzulásnak, amely annyi szenvedést és halált okozott – a börtön falain belül vagy kívül – a XX századi Európában.”

A Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatainak Emlékmúzeumának belső udvarán 1997. június 20-án avatják fel az Imádság és Magábaszállás Terét, Radu Mihăilescu terve alapján, amelyet 50 benyújtott pályázat közül választottak ki.

Az udvar közepén kialakított katakomba tetején egy keresztet formázó nyílás, ahol a fény beszűrődik az alsó szintre, valamint 12 almafa található, jelenleg éppen fodros fehér virágba borulva, amelynek látványa üdítően hat a lelket nyomasztó börtönépületből kilépve. Két oldalról is meg lehet megközelíteni bejáratát, belépve egy esővíz táplálta, végtelen köröket formázó asztal gyertyákkal, melyet körbeállva közösen imádkoztunk. 

A hátsó udvarba is elmentünk, ahol egy másik műalkotással találkoztunk, ami a börtön szimbóluma is lett, a kilátástalan helyzetű, fal felé tartó bronz emberi alakok, kiket egy fejetlen vezér irányít, a téma napjainkban sem veszített aktualitásából.

 

Máramarosszigetről a 70 km távolságra található megyeszékhelyre, Nagybányára utaztunk, ahol elsőként az Ásványtani Múzeumot tekintettük meg, itt is magyar nyelvű idegenvezető kalauzolt minket.

A kiállítási anyag kialakításának gondolata 1969-ben született, a jelenlegi kollekció is immár 30 éves múltra tekint vissza és több mint 16 ezer ásványmintát tartalmaz, Románia egyetlen ilyen múzeuma és európai szinten is a legnagyobb.

A napjainkban „Victor Gorduza” nevét viselő Ásványtani Múzeum a modern Nagybánya egyik legkeresettebb turisztikai látványossága, a gyűjtemény olyan szenzációs anyag, amit nem szabad kihagyni.

A rendelkezésünkre álló idő sajnos kevésnek bizonyult a látogatáshoz, mert az ünnepre való tekintettel korábban zártak, de kaptunk egy kis ízelítőt ahhoz, hogy máskor is visszatérjünk.

Rendkívül gazdag az ásványgyűjtemény, a földszinti részen először a Románia geológiai térképét láthatjuk, majd megfelelő csoportosításban a különböző ásványokat a lelőhelyük megjelölésével.

A kiállított ásványok között számos helyi ritkaságot találunk a Nagybánya környéki lelőhelyekről.

Az emeleti részen az „élettelen természet színpompás bányavirágaiban” gyönyörködhetünk a hatalmas üvegszekrények előtt, még a padló is gyönyörű mintázatú márványból van kialakítva.

Az érdeklődők ugyanakkor kisfilmet tekinthetnek meg a gyűjteményhez kapcsolódóan. 

A gyűjtemény bizonyos része számos országban megfordult már időszakos kiállítások alkalmával.

 

Az új városrészből átmentünk az óvárosi részre, ahol a régi főtér mellett a Művészeti Múzeum gyűjteményét tekintettük meg, szebbnél-szebb képzőművészeti alkotásokat, amelyek a nagybányai festőiskola és művésztelep munkáiból állítottak össze.

Az előtérben a Vida Géza „Öregek tanácsa” című szoborkompozíciója fogadott, a kiállító termekben a festmények, szobrok mellett régi, színes, díszes csempekályhákat is láthattunk.

 

A múzeumok látogatása után városnéző program következett, Nagybánya főterét és környékét térképeztük fel, sorra véve az óváros látnivalóit, ki-ki a maga módján.

Még alkalmi idegenvezetőnk is került, egy jól öltözött úriember, aki önzetlenül és lelkesen osztotta meg velünk a régi templomok romjaihoz, a Szent István toronyhoz kapcsolódó információkat.

A Gutin-hegység délnyugati lábánál, a Zazar folyó partján elterülő városban, melyről az első írásos említés 1142-ből való, nagyon sok a látnivaló, ezek közül a történelmi központot, a főteret és házait, a Szentháromság templomot, a református templomot, Teleki Házat sikerült megtekinteni a rendelkezésre álló idő függvényében.

A Teleki Háznál házigazdáink részletesen beszámoltak az épület történetéről, megmutatták a műtárgyakat, befejezésül pedig a pincében nyitott „Colonello” kávézóban lelkes ifjú csapat szolgált fel frissen facsart gyümölcsleveket.

Nagybánya látnivalóiról még nagyon sokat lehetne írni, de megtették előttem mások, számos kiadvány készült és ott vannak bányavidéki honlapok, ahol mindenki kedvére böngészhet, de a legjobb az, ha valaki több időt tud itt eltölteni, hogy alaposabban megismerhesse ezeket a helyi értékeket.

 

Nagybányáról 18.00 órakor indultunk vissza Koltóra, ahol meleg estebéddel vártak, ezúttal is helyi ételkülönlegességekkel. Gömböc levest fogyasztottunk friss tormával, főételnek zöldfűszeres húsgombócot rókagomba mártással, desszertnek pedig málés süteményt.

 

A Gutin-hágót ezúttal is átszeltük, csak most egy érdekes játékot folytattunk. Mindkét kisbuszban ülők, egymástól függetlenül számolták a kanyarokat. Az eredményhirdetésre az esti vacsoránál került sor, kisebb „vitát” is szült a vetélkedő, mert egyesek több, mások kevesebb kanyart számoltak, végül csak közös nevezőre jutottunk megállapítva, hogy minimum 100 jelzett kanyar van a Gutin-hágón keresztül. Az autós utazásra érzékenyebbek azonban ennél jóval több fordulatot érzékeltek.

 

Negyedik nap, 2019. április 28., vasárnap

A helyiek által várt esős időszak Koltón is beköszöntött, a sok szárazság után kellett a víz a földnek, itt ugyanis sokan foglalkoznak földműveléssel és Nagybánya piacait is innen, meg a szomszédos Katalin településről látják el friss termékekkel.

Vasárnap reggel 8.00 órakor, Koltón a Művelődési központban kezdtük a napot, ahol Kádár Heléna fogadott, egy jól felkészült és lebilincselő előadásmóddal rendelkező idegenvezető.

Közel egy órán keresztül mesélt a Teleki család történetéről, a XVIII. században épült koltói vadászkastélyról, gróf Teleki Sándor tevékenységéről és Petőfi Sándorhoz fűződő barátságáról, idézetekkel és párbeszéd részletekkel színesítve elbeszélését. Beszélt Koltóról, amely Petőfi életének meghatározó helyszíne volt, számos versének születési helye, mely napjainkra kulturális, irodalmi zarándokhellyé vált.

A bemutatót követően megtekinthettük falakon sorakozó festményeket, amelyek a nagybányai alkotótáborban készültek, valamint végignéztük az emeleti részen időszakosan kialakított gyűjteményt, amelyet a Teleki kastélyból költöztettek át, ennek felújítása végéig.

Történelmi relikviák, korabeli bútorok, írások, idézetek, egyenruhák, fényképek, értékes tanúságok a grófi család életéből, Petőfi Sándor és Szendrey Júlia Koltón eltöltött napjairól.

Ugyancsak ezen a részen láthattuk azokat a látványterveket, amelyeket a vadászkastély felújítására készítettek.

 

A művelődési központból átsétáltunk a kastélykertbe, ahol Pogány Gábor Benő szobrászművész alkotását Petőfi Sándor és Szendrey Júlia páros szobrát tekinthettük meg.

Ez volt a legjobb helyszín arra, hogy szépen szavaló, verskedvelő túratársunk László Csaba elszavalja nekünk Petőfi Sándor Szeptember végén című versét. Az elismerő tapsot követően még egy szerelmes költeménnyel örvendeztette meg a hallgatóságot.

 

A bronzszobortól elsétáltunk az egykori öreg somfa helyén nőtt utódjához, amelynek tövében a kis kőasztal mellett számos szebbnél-szebb szerelmes vers született annak idején.

A kastélykertben hatalmas fák nőnek, közülük kiemelkedik a több száz éves mocsári cédrus, melyet jó volt körülölelni.

 

Az eső nem állt el, de aznap már autóval folytattuk tovább utunkat.

Nagybányát a repülőtér felőli oldalán hagytuk el és Szaplonca (Săpânţa) felé vettük az irányt.

 

Máramaros és Szatmár megyék váltották egymást, a megyehatáron zsenge zöldbe öltözött lomhullató erdők fogadják a látogatót, a zöld lombsátor színe még élénkebbnek tűnt az esőben.

 

Aztán elértük a Szatmár megyei Avasújfalu (Certeze) települést, amely a „kacsalábon forgó palotáiról” híresült el, sokan robotolnak külföldön azért, hogy itthon ilyen építményeket húzhassanak fel. Ahogy az egyik túratársunk említette, „megbomlott értékrend” amivel itt találkozunk.

 

Szatmár megyét elhagyva ismét Máramaros megye területére lépünk, Szaploncához (Săpânţa) közeledve megpillanthattuk a határfolyót, a Tiszát, melynek túlsó oldalán már Ukrajna területe húzódik.

 

Zuhogó esőben érkeztünk Szaploncára (Săpânţa), a Tisza bal partján elhelyezkedő településre, ahol a Vidám temetőt néztük meg.

A környéken állandó zsibvásár van, és még belépőt is szednek a temetőbe, de ünnep lévén nekünk épp nem kellett fizetnünk.

Stan Ioan Pătraş (1908-1977) népművész 1935-től kezdődően készítette tölgyfából ezeket a faragott kereszteket, amelyek kék olajfastékkel vontak be és a népköltészet vicces írásaival díszítettek.  

A mester halála után tanítványa, Dumitru Pop-Tincu folytatta az elkezdett munkát.

A temetőben közel 800 ilyen jellegzetes szaploncai kékben pompázó fejfa található, vidám rigmusokkal, amelyek a naiv költészet nyelvén búcsúztatják az elhunytat, egyedülálló formáját mutatva a temetkezési kultúrának.

A feliratok 5-10 sorban jellemzik az elhunytat, akik „üzennek a túlvilágról”.

Az elhunyt mesternek díszhelyet szántak a temetőben, mely az egyedi ötletnek köszönhetően az UNESCO védelme alá is bekerült.

A halál és az elmúlás gondolata mindig szomorúsággal tölti el az embert, itt azonban máshogyan közelítenek a kérdéshez, mégis az volt az érzésem, hogy itt az elhunytak nem tudnak nyugalmat találni az állandó zajos tömeg, folyamatos jövés-menés miatt.

 

Szaplonca (Săpânţa) szomszédságában megnéztük  a nemrég épült Peri ortodox kolostort, és a mellette található fatemplomot, amely 78 méter magasságával Európa legmagasabb faépítménye.

 

Visszafele tartva, Máramarossziget mellett megnéztük a Szegények temetőjét, ahová a szigeti börtönben elhunytakat hozták 1952 után. Mivel a gödröket nem lehetett azonosítani egy tájrendezési terv alapján fenyőfák ültetésével kialakították az ország határvonalát, Máramarosziget helyét egy oltár síremlékkel jelezték és urnákban az ország különböző kivégzőhelyeiről, közös sírgödrökről és sírhantokról hoztak ide földet.

2012-ben a Szegények temetőjének bejáratához emlékkaput állítottak, amit a bibliai Élet Létrája ihletett, egy harangot és egy lelátót is kialakítottak, ahonnan egészében látható a tájrendezési projekt, Ştefan Radocea tervező munkája.

 

Az egész nap szakadó eső éppen elállt, s parkoló autóinkhoz visszatérve valami különös dolog történt ezen a helyen.

Egy másik látogató család éppen beülni készült autójába, s amint a központi zárat aktiválták, abban a másodpercben a mi kisbuszunk ajtaja bezárult, slusszkulcsunk pedig az ülésen maradt. Elképzelhető, hogy a két dolog között nem volt összefüggés, nekünk mégis úgy tűnt akkor, hogy lehet valami.

Izgalmas percek következtek, mindenkit összekovácsolt a történés, segíteni próbált mindenki a kialakult helyzeten, sajnos nem sok sikerrel.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nyomógombbal felfelé került a kulcs és megérkezett a máramarosszigeti ismerősnek az ismerőse segítséggel, szerszámmal, létrával, faékekkel és drótokkal, hogy megoldást találjon.

Miután minden kellék a helyén volt, úgy is közel fél órát tartott, amíg sikerült a keskeny résen keresztül a dróttal elérni a gombot, amely nyitotta a zárat, hatalmas örömujjongás közepette.

Összességében több mint egy órát vesztegeltünk ezen a helyen (15.30-16.40 között), s valószínű nem véletlenül, mert a várakozással töltött idővel talán elkerültünk valamit, ami rosszabb is lehetett volna, jegyezte meg este az egyik túratársunk.

 

A máramarosi misztikus dolgok sorozata folytatódott.

Máramarossziget – Nagybánya útvonalon, Budfalva (Budeşti) határában, a településtől körülbelül 2-3 km-re megálltunk egy platón, ahol az út mellett esztenák voltak. Ez egy olyan hely, ahol a különleges energiamezőknek köszönhetően a vízszintes pozícióban lévő, álló autót egy láthatatlan erő visszafelé húzza egy adott ponton. Többször is visszatértünk a kiindulási pontba és mindannyiszor működött a kísérlet. Ezt a jelenséget egyesek inkább optikai csalódásnak tartják.

 

Az időbe még belefért, hogy az úttól kicsit távolabb lévő, 1766-ban épült görög-katolikus fatemplomot is megkeressük Dióshalom (Şurdeşti) településen. 54 m-es magasságával ez is az egyik legnagyobb faépítménynek számít és az UNESCO Világörökség részét képezi.

A hosszúra nyúlt, izgalmakkal telített nap után vártuk, hogy visszaérjünk Koltóra, ahol jól jött a finom, meleg estebéd. Valódi marhahúslevest ettünk főtt zöldségekkel, főételnek natúr krumplit rántott hússal, ezt mézes-krémes süteménnyel nyomtattuk el és a másnapi program alakulásáról tanácskoztunk.

 

Ötödik nap, 2019. április 29., hétfő

Máramarosi utazásunk utolsó reggelén korán keltünk, összepakoltunk, csoportképet készítettünk vendégfogadóink házánál, majd elbúcsúzva útnak indultunk az esőmentes idő reményében.

Azért vártuk a jó időt, mert ez volt a túranapunk, amikor a Gutin-hegységben található Kakastaréj csúcsot (1428 m) szerettük volna elérni.

A 987 m-es Gutin-hágóról indultunk sűrű ködben, majd ködszitálásban, a kezdeti enyhe emelkedő után kiegyenesedett az útvonal és kényelmes erdei ösvényen haladtunk.

A ködös erdőben sejtelmes látványt nyújtottak a különböző alakú lombhullató fák ölelkező törzsei.

A fák között tőzikék virágoztak, aztán a legelős területeket elhagyva a vizenyősebb részeken egyre többet találtunk ezekből a kecses virágokból.

A mondabeli Pintye vitéz szökőjét és rétjét is érintettük utunk során, egy kisebb tavacskát is, melynek partján csokrokban nőtt a sárga gólyahír.

A legelős területen magányos, több száz éves bükkfák nőttek, ezek közül már lehetett volna látni a Kakastaréj sziklaformációt tiszta időben, mi azonban csak a sűrű ködöt észleltük, de a reményt nem adtuk fel.

Tovább haladtunk és az eligazító táblánál, amely a természetvédelmi terület határát képezte és lavinaveszélyre is felhívta a figyelmet, kezdődött az utolsó emelkedő szakasz. Az emelkedő rész mellé fából készítettek korlátot, amely jó szolgálatot tett esős időben. Helyenként még hófoltok is voltak, a kövek és faágak csúszóssá váltak a nyirkos időben, de a tőzikék ezen a részen még frissebbek, még élettel teltebbek voltak.

Fennebb még kakasmandikóval is találkoztunk.

Az utolsó szakaszon lépcsőzetes az ösvény, ez megkönnyíti a haladást, a fenyők helyét átveszik a borókák és a sziklás terep, ami mégis jól járható.

Örömünkre a ködből felsejlik a Kakastaréj jellegzetes alakja, egy fűrész éléhez hasonlítható bazaltos-andezites sziklafal, pár pillanatra a nap is kisüt, megörvendeztetve csapatunk tagjait.

Aztán amilyen hamar kitisztult az idő, ugyanolyan hamar ismét ködbe burkolózott a hegy és az eső is szitálni kezdett.

Ebédünket hamar elfogyasztjuk, ahogy a csúcscsokit és csúcspálinkát is, majd indulunk visszafelé, mert még hosszú az előttünk álló út hazáig.

A Kakastaréj túrára elkísér egy nagybányai ismerős, akinek csúcspálinkája kiváló, és Sógor András is, az EKE Gutin és a marosvásárhelyi EKE osztály tagja, aki süteménnyel kedveskedik.

Visszafele jóval rövidebb idő alatt tesszük meg a már ismert útvonalat, s mire az aljba érünk még a nap is ránk ragyog, megkoronázva ezzel ezt a csodálatos túrát.

Délután háromra már Nagybányán vagyunk, itt elbúcsúzunk ismerőseinktől és Dés – Bethlen – Szászrégen – Szováta – Székelyudvarhely útvonalon hazafelé tartunk.

Fél tízre vissza is érkezünk Csíkszeredába, a kiindulási pontra a Sapientia egyetem mögötti parkolóba, annak a csodálatos öt napnak az eleven élményanyagával, amelyet Máramaros térségében eltöltöttünk.

Reméljük, még sokáig táplálkozhatunk ezekből a felejthetetlen élményekből, emlékekből.

Hálásan köszönjük túravezetőinknek a szervezésbe fektetett rengeteg energiát, a gondoskodást az út során, azt, hogy minden tervezett programpontot tartani tudtunk és lehetővé tették számunkra ennek a sokszínű máramarosi tájegységnek a megismerését.

 

Lejegyezte,

Péterffy Ágnes-Katalin

Túra kép