Túrabeszámoló

Nosztalgia-túra erdőkön,pusztákon át!

 

Az Erdélyi Kárpát Egyesület, éves túratervének megfelelően, minden hét végén túrázni hív.Télen havasra, nyáron virágosra, ősszel pedig színesre…De magas hegyi vagy alacsony, rövid vagy hosszú, egy napos vagy két napos, sátras vagy  hótalpas, tavasz-leső vagy télkóstoló, virágnéző vagy nosztalgiázó túrák között válogathatunk.

Nem kell mindig messze menni, mi nagyon szép helyen élünk. Karnyújtásnyira van az élmény, a kikapcsolódási lehetőség. Van nekünk Hargitánk, Hagymásunk, Csíki-havasok, Gyimesi patakok várnak. Se vége se hossza a jelzett turista ösvényeknek, koptatjuk is szívesen, nem ritkán évente ugyanazt, vagy éven belül többször is vissza térünk egy-egy helyre.Tavasszal figyeljük, ahogy ébred a természet, a madár,a bogár,a rűgy meg minden, nyáron, ahogy  virágba borul és illatozik, ősszel a színeit, gombáit csodáljuk, télen pedig a szikrázó fehér csendjét hallgatjuk.

Az elmúlt hét végén a Csikszéki Erdélyi Kárpát Egyesület lelkes túravezetői, Balázs-Bécsi Rozália és Kocsis György a Dél-Hargitára hívtak. Jártunk itt már többször, mégis mindig szívesen jövök erre a tájra, ahol puszták sorakoznak, egy-egy erdővel színesítve az útvonalat.

Még sötét volt, mikor a szemerkélő esőben elhagytuk a Vásárhelyre tartó kisbuszt, amivel a Tolvajos-tetőig utaztunk. Innen indult túránk gyalogos része.

A szokásos köszöntés, ismerkedés, túraútvonal ismertetése után indultunk is. Rögtön az elején letudtuk egy részét a 3oom-es szintkülömbségnek, mert a Karós-puszta egy sípályával kezdődik. Kicsit elidőztünk a valaha jobb időket megélt sípálya tetején és felidéztük, hogy hányszor, hány féle arcát mutatta a természet. Itt mindig megálltunk . Láttunk a felkelő nap által tűzpirosra festett eget, de olyan sűrű ködöt is, hogy a közeli ház kutyái azt se tudták, merre kell ugatni,  vagy éppen  hótalpakkal a lábunkon érkeztünk, mert másként nehéz volt a járás a nagy hóban…

A Karós-puszta néveredetével eddig nemigen törődtem, így most sem, inkább csendesen és éberen ballagtam tovább. Reménykedve figyeltem, hátha látok vaegy korán kelő erdőlakót…Úgy látszik, nagyrészük nem a kék-sáv turista jelzésen közlekedik, csupán két őz bámult ránk olyan csodálozva, mint reggel a kisbuszban maradt utasok, mikor a semmi közepében a sötétben leszáltunk.Jól megbámultak, aztán pont olyan szaporán, ahogy jöttek, beiramodtak a sűrűbe, így a 15 fős csapat utolsó tagjai csak a vadászberkekben tűkörnek nevezett hátsójukat láthatták.

Ilyenkor mindig megfogadjuk, hogy csendben megyünk tovább, hátha látunk még vadat, de pár méter után erről rendszerint meg is feledkezünk. megelégedünk a nyomokkal, azok mellé nem kell csend, így vidáman sztorizgatunk…

Szinte mindenhez emlék fűz, a soron következő Tekerő-pusztán valamikor nagy köd volt….jaj, dehogy tévedtünkel…csak ’’csináltunk egy buklát”, amit a sűrű ködben szokás. Nekünk sikeresen összejött, azóta „szemmel tartjuk’’ egymást!

A Tekerő-pusztáról újra erdőbe értünk. Tavaly itt, a Talaboron, ez a csendes bükkös nyögött az ágaira fagyott , jeges hó súlya alatt. Tépázta a szél igen-igen, mi pedig olyan septében haladtunk át rajta, hogy lábunk se érte a földet. Idén szép arcával mutatkozott be az újonnan érkezőknek.

A soron következő Édesvíz-puszta szélén,- mint eddig is többször a túránk során-, túravezetőnk ismertette a minket körül vevő hegyek-völgyek-patakok nevét, de jól láthattuk a fehér hósapkás Fogaras-hegyláncot is .Innen egy fiatal bükkös között vidáman kanyargó, nyáron madárfüttyös  keskeny úton haladtunk tovább. A Karóssal ellentétben, a Hirtelen-puszta nevét hamar megfejtettem, mert olyan hirtelen tárult elénk, hogy nem csak meglepődik, de meg is éhezik az ember, főleg mikor megpillantja a kis erdészházat a puszta szélén.

Nem lehet innen egyhamar elmenni! Mi is ráérünk, így hát letelepedünk és elővesszük az elemózsiát. Egy ilyen helyen jól esik a szalonna, közben hallgatjuk túravezetőnk színes gyermekkori emlékeit.

Két falat között, a tájat nézve, eszembe jutott Wass Albert:

„Szegények azok, akik nem érnek rá örvendeni a napfénynek, a víznek, a levegőnek, a virágoknak, az ételnek.”

Örvendtük mi már napfénynek, fagyott már rá a kezünk a hagymára, ázott már be a bakancsunk és pirította pirosra arcunkat a jeges szél itt az erdészháznál.  Készült itt  mindig vidám csoportkép, most is ez volt utolsó dolgunk, majd útra keltünk.

A puszták sorából már csak Bilibók hiányzott, ahová olyan lendületes, vidám tempóban érkeztünk, hogy már bánni kezdtem, hogy lassan vége a napnak és magunk mögött hagyjuk a telet váró tájat.

Zsögödbe érkezve túravezetőink vendégszeretetét élvezhettük, ahol megtapasztaltuk, hogy a zsíros kenyér úgy a legfinomabb, ha sáros bakanccsal, 18km után barátok közt szeled, kened, sózod…

Köszönjük, hogy ma is egy új élményt gyűjtöttünk együtt!

Lejegyezte,

Márton Adél