Szent Anna-tó ősszel
Mindenszentek napjának küszöbén, amikor október már a végéhez közeledik és november kopogtat, de még utolsó erejével simogat az őszi napsugár, lélekben egyre közelebb érezzük azokat, akik már Fentről vigyáznak ránk. Egy ilyen emlékezéssel és fénnyel telített őszutói napon, az Égiek gondoskodásától kísérve a Szent Anna tóhoz látogattunk, az Erdélyi Kárpát Egyesület Csíkszéki osztályának szervezésében, ahhoz a természeti kincshez, amire még jobban kellene figyelnünk, ahhoz, hogy ne veszítsük el. Nemrég végzett kutatások azt mutatják, hogy a vulkáni kráter ölelésében szunnyadó szépséges tó veszélyben van, de még tehetünk érte. Szerencsések vagyunk, hogy egy ilyen érték van a közelünkben és gyönyörködhetünk benne teljes pompájában, mert ez a víztükör mindig csodálatos, minden évszakban és most ősszel különösen szép. Sima felületén ezernyi csillám, fényfűzér ragyog, körülötte számtalan színben pompázik az erdő, mígnem a levelek szárnyra kelnek és elindulnak utolsó útjukra, hogy aztán helyet adjanak a pihentető télnek, tavasszal pedig a rügyfakadásnak, így biztosítva az élet örökös körforgását, tisztelve a természet rendjét.
Túránkon ezúttal Háromszék felől, Sepsibükszád irányából, a falun keresztül közelítettük meg a kráter peremét, a kék sáv turistajelzést követve. Korábban már Lázárfalváról, Tusnádról és Tusnádfürdőről is végigjártuk a Szent Anna tóhoz vezető turista útvonalakat, most egy kevésbé megerőltető, enyhébb emelkedőjű szakaszon értük el a tavat, Tóbérce érintésével. A falut elhagyva még egy bővizű borvízforrást is útba ejtettünk, a Bugyogót. Az útvonal jól ki van jelölve, addig követjük a kék sáv turistajelzést felfelé, amíg találkozik a kék kereszt jelzéssel, ezen folytatjuk utunkat és beereszkedünk a tó partjára. A tavat a piros pont turistajelzést követve lehet körbejárni.
Mi is egy szép körtúrát tettünk, ráérős tempóban, több pihenőt is beiktatva, a tó partján hosszabb szünetet tartva, hogy legyen elég idő energiapótlásra, napfürdőzésre, csend kóstolásra, fényképezésre.
Visszafelé a Mohos-sarkát érintve, egy bükkfa matuzsálem körülölelését el nem mulasztva tértünk Tóbérce irányába, az ezüst erdőn keresztül, bronz színű avarszőnyeget szántva lábainkkal, mint valamikor gyermekkorunkban, és a szelek szárnyán szálló, aranyló falevelek táncától kísérve.
Mesés ez az erdőrész, csak állsz és nézed a körülötted lévő csodát, a napsugár által beragyogott teret, s ha felfelé emeled tekinteted, akkor az Ég alatt és a Föld felett, szemed elé tárulnak a fény felé törő fák összeölelkező ágai. Legközelebb nézzetek az Ég felé, amikor egy ilyen lombhullató erdőben jártok. Ezen az október végi napon különösen szép színe volt az égnek, olyan tiszta kék, akár a mosolygó szemek.
Tóbérce erdőszélén további csodák várnak az erre vándorlókra. Van itt több, sok tavaszt megért bükkóriás, és köztük egy több száz éves, odvas fa, olyan, amilyenbe manók laknak, akik tesznek-vesznek a fák között, ezért napközben nincsenek otthon. Kedves kis koboldok, kényelmes kuckója, két krajcárért kiadó, kipróbálható. Előbújt belőlünk a gyermeki játékosság és bebújtunk szerre a hívogató hajlékba.
Lassan körtúránk végéhez értünk és mielőtt visszatértünk volna a civilizációba, a napsütötte oldalba letelepedve még egy kis D vitamin kúrát iktattunk be, feltöltve készleteinket a közelgő hideg, téli napokra.
Lejegyezte,
Péterffy Ágnes-Katalin