Téli emléktúra a 32-es határvadászok útvonalán

Az Erdélyi Kárpát Egyesület év eleji túrái az emlékezés jegyében telnek, évnyitó túránkon a Nagysomlyón a már csillagösvényeken járó túratársainkról emlékeztünk meg, az elmúlt hétvégén az Úz-völgyi hősök emléke előtt tisztelegtek a túlélő túra résztvevői, a január közepén szervezett programunkon a 32-es határvadászok útvonalának egy részét jártuk be, eleinkre emlékezve.

Kocsis György vállalta ennek a téli emléktúrának a megszervezését, melyre január 16-án, szombaton került sor és tizenhaton vettünk részt. Hideg reggelre virradtunk, hószállingózással, induláskor úgy tűnt, nem lesz túl barátságos időjárásban részünk, mégsem hátráltunk. Hidegségbe érve már napsütés fogadott, igaz, hogy „foga volt a napnak”, de biztató volt a kék ég látványa a hirtelen emelkedő havas hegyhátak felett, a fehérbe öltözött fenyők mesebelivé varázsolták a tájat.

Ezúttal is a Fatányéros panziótól indult gyalogtúránk, innen még keveset az aszfaltozott út mentén felfelé haladtunk, majd Kovás-patakánál  tértünk rá tervezett útvonalunkra, ahol a többnyelvű tájékoztató táblákon idézeteket olvashattunk Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj című könyvéből. Túravezetőnk  itt köszöntötte a résztvevőket és ismertette a térségben zajló egykori eseményeket, a maroknyi csapat ellenállását a túlerővel szemben, majd visszavonulásuk történetét.

Havas úton haladtunk először a házak között, követve a patak vonalát, majd a befagyott vízfolyást többször keresztezve, mind jobban és jobban emelkedve. Friss hó borította az utat, a házakat elhagyva a nyomok fogyni kezdtek és a hóréteg vastagsága is megnövekedett. A völgyön felfelé helyenként már 30 cm-es hótakaróban törtük az utat, így érkeztünk meg a sárga kereszt turistajelzés mentén az erdő alatti részre, ahonnan egy komolyabb emelkedő következett. Hegy alatt még abrakoltunk egy keveset, mielőtt nekivágtunk az oldalnak. Meredek volt és csúszós az erdő közötti út, közben arra gondoltunk, hogy milyen lehetett itt annak idején sötétben, esőben, felszereléssel megpakolva kapaszkodni, úgy, hogy az ellenség a nyomukban van, bizony nem volt könnyű a katonaélet. Utunk során túravezetőnk többször is felelevenítette a korabeli történéseket, Sebő Ödön emlékiratait idézve.

Fennebb haladva favágók hangjára lettünk figyelmesek, majd egy hatalmas fenyőrönk csapódott recsegve-ropogva a fák közé, elég közel hozzánk, olyan erővel és robajjal, hogy hóporfelhő kezdett kavarogni a környéken, amitől még a békésen várakozó ló is megriadt, kisebb izgalmat keltve körünkben. Szerencsésen túljutottunk ezen a szakaszon, már nem volt sok az erdő közötti emelkedőből, aztán kisvártatva kiértünk az erdőszéli tisztásra. Itt már térden felüli volt a hóréteg, igazi tél uralkodott a hegygerinc vonalán. A gyönyörű havas fenyők karácsonyt idézték és a nap is ragyogott ezen a helyen, felemelő volt a látvány, aminek részesei lehettünk kis időre, mert sajnos nem tartott sokáig a napsütés. A hegyen hamar változnak a körülmények, a gerinchez közeledve feltámadt a szél, jeges, csípős szél fújt, de legalább nem volt köd, ez ugyanis megnehezíti a tájékozódást a hegyen. Elhagytunk pár hóval borított esztenát, átvágtunk egy még nagyobb hóval borított szakaszon, aztán már fent is voltunk a gerincen, aminek tetejéről helyenként leborotválta a havat a szél.

Itt jutott eszembe egy régebbi történet édesapámról és a Naskalatról, amit később túratársaim osztottak meg velem. Annak idején, amikor édesapám még jó erőben volt és sokat túrázott, egy hófúvásos, téli túrán élet-halál közeli helyzetbe került ezen a helyen és éber, segítő szándékú társainak köszönhette, hogy túlélte a történteket.

Az emléktáblához és Kondra-kereszthez érve időztünk egy keveset, aztán közös megegyezésesel úgy döntöttünk, hogy nem folytatjuk utunkat a Naskalat tetejére, hanem visszavonulunk egy szélvédettebb helyre az erdő alá és Szalamás-pataka felé vesszük az irányt. Hótalpakkal voltunk felszerelkezve, de a friss hóban nem sokat segítettek, a hosszas hótaposás pedig lemerítette az elemeket, egy idő után aztán a hideg is belebújt a végtagokba, így jobbnak láttuk visszatérni.

Szép, érintetlen havas terepen vezetett az utunk lefelé, gyermeki örömmel csúszkáltunk befelé az egyre nagyobb dőlésszögű lejtőkön, mindaddig, amíg elértünk egy kalibát, ahol éppen az illatos, száraz szénát pakolták szánokra, hogy a völgybe szállítsák. Számunkra is érdekes volt végigkövetni a pakolás és vontatás folyamatát, aztán az aljba érve láttuk, hogy egy egész fotós csapat szentelte a mai napját arra, hogy megörökítse ezt a hagyományos folyamatot.

A kaliba szélárnyékában fogyasztottuk el ebédünket, meg is éheztünk rendesen, mire ideértünk. Hamar előkerültek a kicsi dobozkák mindenféle ínycsiklandozó finomsággal telerakva, falatoztunk és forró teával melegedtünk.   

Túravezetőnk tarsolya még tartogatott számunkra meglepetést, azzal, hogy indulás előtt Gyóni Géza egyik versét olvasta fel, a „Csak egy éjszakára” címűt, amely nem más, mint a harctéren szenvedő katonák keserves kiáltása.

Visszaérkezve emléktúránk kiindulási pontjára, a következő verssel köszönt el tőlunk túravezetőnk:

"Mondd apa!

A katonák ugye sosem sírnak?

Nem fiam.

A katonák csendesen lehajtják a fejüket,

hogy ne lássa senki a könnyeiket.

Fájdalmukat a szájuk szélébe harapják,

de hogy nekik is fáj,

azt nem mutatják.

Zokogni csak akkor fognak,

amikor majd egyedül maradnak.

Minden, mi nem fért bele némán potyogó könnyeikbe,

a magány takarásában tör majd a

felszínre.

És ha néha azt hallod

katona dolog,

te tudni fogod,

ha nem látja senki,

fájdalmában a katona is zokog.

De mi mind azt mondjuk,

hogy minket nagynak, és erősnek lássanak,

Nem fiam, a katonák sosem sírnak."

 

Úgy érzem, hogy ez a versválasztás nem véletlen volt. Túravezetőnk nemrég eltávozott édesapjának állított emléket vele. Ez a túra is rávilágított arra, hogy tiszteljük hőseinket, őseinket, mert nekik köszönhetjük azt, hogy mi most itt lehetünk.

 

Lejegyezte,

Péterffy Ágnes-Katalin

 

Túra kép