Téli túra őszutón a Kakukk-hegyre

“Rossz idő nem létezik, csak gyenge akarat” - tartja a mondás, a természetjárók nyelvére lefordítva ez így hangzik: „Rossz idő nincs, csak jó turista!” – ezzel a jelmondattal buzdítottak túravezetőink is, amikor közzétették a túrafelhívást erre a hétvégére.

 

Enyészet havának huszadik napján az Erdélyi Kárpát Egyesület csíkszéki osztályának szervezésében, Kocsis György és Balázs-Bécsi Rozália vezetésével a Kakukk-hegyre túrázunk, folytatva a télkóstolást, amit előző hétvégén már elkezdtünk a Központi-Hargitán, ezúttal a Dél-Hargitán kirándultunk.

 

1230 m-es tengerszint feletti magasságból, a csíkszentimrei Büdösfürdőről indult gyalogtúránk, innen a kék sáv turistajelzést követve a Bakratás-tető (1363 m) - Nagy-láz (1326 m) - Hosszú-hágó (1548 m) - Kakukk-hegy (1558 m) útvonalat követtük és ugyanitt tértünk vissza a természetes gyógytényezőiről nevezetes üdülőtelepre. 

 

Időjárásnak megfelelő felszereléssel vérteztük fel magunkat, a téli bakancs, kamásli, réteges öltözet, kesztyű és sapka ezidőtájt már elmaradhatatlan kellékei a komfortos túrázásnak, a “kukkert” leszámítva, mert az mindig elvesz valamennyit a vizuális élményekből az állandó párásodásával téli időszakban. A pápaszemesek tudják, hogy miről beszélek.

 

A városból indulva reggel, rövid időre még a nap is megmutatta magát, átjuttatva egy ragyogó fénysugarat az ólmos fellegek között, aztán a hegy felé tartva egyre inkább vastagodott a felhőréteg, ködtakaró, ami végig is kísért a mai napunkon. Félúton Büdösfürdő felé kezdett megjelenni a hóréteg is az erdő között, ami feljebb haladva mind jobban vastagodott.

 

A színpadhoz érve, ahonnan a gyalogtúra kezdődött, egy igazi mutatványos fogadott, Jack a kis terrier gazdájával éppen arra sétáltak és a kutyus hamar bemutatta tudományát. Hangosan követelte, hogy levegőbe lendítsük a fenyőtobozt, amit aztán fürgén vissza is hozott, fáradhatatlanul ismételve többször is ezt a gyakorlatot.

 

Túravezetőink itt köszöntötték csapatunk tagjait és ismertették a programot, említést téve arról, hogy szívüknek kedves emberek hajdanán milyen lelkesedéssel járták ezeket az útvonalakat, helyeket, a Kakukk-hegy egyike volt a kedvenc úticéloknak. Rájuk emlékezve indultunk útnak.

 

Reggel 9 órakor tiszta, fehér szűzhóban jártunk, ami hajnalba hullhatott, addig ember még nem taposta, csak az erdő lakóinak nyomait figyelhettük meg benne, mókus, medve, szarvas, őz és farkas nyomokkal találkoztunk túránk során.

 

A turistajelzések jól követhetők, az előző évek széldöntéseinek nyomai is eltávolításra kerültek, nem akadályozzák már az előrehaladást a túra útvonalán. Visszaemlékeztünk arra a téli túránkra, amikor hótalpakkal bukdácsoltuk itt nem is olyan régen a szélvihar által keresztbe fektetett farönkök között.

 

Annak ellenére, hogy a ködtakaró egyre inkább beborította a hegyet és egyre kevesebbet engedett láttatni a körülöttünk lévő világból, mégis találtunk szemünknek szépséget az útvonal mentén sorakozó havas fenyők formájában. Ezek már a karácsonyi képeslapok hangulatát idézték, hóval körbevont ágaik angyalszárnyakra emlékeztettek.

 

Mire visszafelé jöttünk a szél felélénkült, a hőmérséklet is csökkenni kezdett, így a napközben kissé megereszkedett havat hamar átformázta, a tűleveleket már jégtűk takarták, az áfonyacserjék kopasz kóróit is jégpáncéllal borították be. Ebben a környezetben találtunk rá egy fehér ruhás kisfenyőre: “Természetanyácskára”, aki hívogatóan nyújtotta felénk egyik ágát, kinyújtott kézre emlékeztetve.

 

A kiinduló ponttól számítva két és fél óra alatt érkeztünk meg a Kakukk-hegy aljában kialakított hegyi menedékhez, de nem vettük egyből birtokunkba, hanem először megpróbáltuk megtalálni a ködben a csúcsra vezető utat. Az expedíciós túráink tapasztalatait kamatoztatva, ezúttal egy jelzetlen úton vágtunk neki az oldalnak, pontosabban először lefelé mentünk, még egy darabig a gerincjelzést követve, aztán egy nagy fenyőfa alatt toronyiránt immár turistajelzés nélküli szakaszon, árkon-bokron, kidőlt fák között, kissé balra tartva és folyamatosan felfelé mászva, medvék csapásain keresztül. A korszerű technika is segítségünkre volt, így aránylag hamar megtaláltuk a Dél-Hargita legmagasabb pontját, a Kakukk-hegyet (1558 m).

 

Igazi élményt jelentett ennek becserkészése, mert korábbi túráink során csak távolról szemléltük a csúcsot és az alatta vezető turistaúton haladtunk mindig tovább. Máskor, amikor a Csíki-havasokban túráztunk, akkor a szemközti Hargita vonulatát vizsgálva, számba vettük a csúcsokat, köztük a Kakukk-hegyet is, amit most közelebbről is megismerhettünk, kifeszítve tetején a CsEKE zászlaját.

 

Egy óra alatt visszaértünk a Kakukk-hegy lábánál kialakított kunyhóhoz, ahová jó volt behúzódni a hideg elől és mire ideértünk meg is éheztünk kellőképpen, így jóízűen fogyasztottuk ebédünket, amit elnyomtattunk meleg teával, desszertnek pedig a sok finomság mellett, elmajszoltuk a kopogósra keményedett gumicukorkát. Mielőtt továbbindultunk megörökítettük a pillanatot és még eljártuk a „kakukkhegyi legényest”, aminek már hagyománya van minálunk.

 

Jókedvből, közösségi élményből nem volt hiány ezen a túrán sem, az itt készült fényképekkel szívesen nosztalgiázunk a későbbiekben, bátorítva másokat is ezeknek a tevékenységeknek a gyakorlására, mert ha egyszer belekóstolsz, magával ragad a természetjárás.

 

Ezúttal 18 km-t gyalogoltunk, közel 450 m-es szintkülönbséggel, csodaszép téli környezetben. Visszafelé  a már ismert útvonalon kevesebb mint 2 óra alatt érkeztünk a kiinduló pontra.  Köszönet túravezetőinknek, hogy egy újabb élményekkel teli napot tettek lehetővé számunkra.

 

Lejegyezte,

Péterffy Ágnes-Katalin

 

Túra kép