Túrabeszámoló

„Hol sírjaink domborulnak

Unokáink leborulnak

És áldó imádság mellett

Mondják el szent neveinket”

Petőfi Sándor

Ezen gondolatok felidézésével szervezte meg Solti Imre túravezető már sokadszorra a Csíkszéki Erdélyi Kárpát-Egyesület keretében az Úz-völgyi túlélő túrát 2023 fergeteg havának 14. és 15.-ik napján, melyet ezúttal az 1340 méter magas Magyarós-tetőn éltük túl. Most is, mint minden évben, már napokkal, hetekkel a túra előtt kíváncsiak voltunk, hogy vajon ez alkalommal milyen lesz az időjárás? Mivel már -25 Celsius fokban is túléltük az Úz-völgyi patak mentén felhúzott sátrakban a januári éjszakát, arra gondoltunk attól már csak jobb lehet. Ez évben kegyes volt velünk a fennvaló. Miután 14-én reggel 8 órakor a szentmártoni sípálya melletti találkozó helyről elindultunk az 1100m magasan levő Rugát-tetőn át, az Úz patak mentén, az Úzvölgye település fele, már ki-ki kandikált a nap sugara a szemben levő hegyek mögül, mosolyt csalva arcunkra. Egy óra alatt, el is értünk a kaszárnyákkal szembenni szentmártoni közbirtokosság udvarára, ahol Gergely József erdész barátunknak és egyben túratársunknak köszönhetően, biztonságban hagyhattuk személyautóinkat. Itt körbeállva, túravezetőnk elmondta a kétnapos programot és célját ennek a túrának. Elmondta hogy tisztelettel tartozunk az ezen a helyen és környékén véres harcokat vívó, első és második világháborús katonáknak.

„Dicsőség az itt elesett Hősöknek, Ősöknek!

Az Ők tiszteletükre tesszük próbára magunkat évről évre, legalább egy kint, sátorban aludt téli éjszakára. Erdész túratársunk még kiegészítette néhány értékes földrajzi, meg történelmi tudnivalóinkat. Körbemutatta a környező hegyeket: a Kőrös-bércét, a Zöld dombot, a Sóvető-gerincét, a Baska meg a Káposztás-havast, a Magyarós-sarkát, melyeket ekkora már beragyogott a nap sugara. Aztán elindultunk a Magyarós hegy csúcsa felé, mert még hosszú út és nagy szintkülönbség állt előttünk. Miután a dormánfalvi útról letértünk a Magyarós patak mentére úgy tűnt, nem csak a hideg éjszakát kell túl élnünk, hanem először valahogy túl kell jutnunk a túlzás nélkül, combközépig érő eléggé hosszú, sáros útszakaszon, melyet a taffoknak, meg a traktoroknak lehet köszönni. Rövid táv után elértünk az 1917-ben, a munkácsi, 11-es gyalogezred által épített hadikápolnához, ahol elmondtunk egy imát, majd erdész barátunknak köszönhetően, egérutakat találva az útmenti erdőben, kikerülhettük az óriás sarat. Elég hosszú mászkálás után, a Lápos patakán átkelve, nagy, nehéz zsákjainkkal nekiindultunk a nagyon meredek hegyoldalnak, a Magyarós-tető irányába, hogy megtegyük a 7 km hosszú távot és 700 m szint különbséget. Az egykori hadi utat követve, egy fiatal bükk erdőben haladtunk egykori lövészárkok, óvóhelyek, bunkerek, tűzérségi gránátok nyomai mellett. Egy-egy pihenőnél erdész túratársunk nagy történelmi ismerettel beszélt az itt lezajlott kemény, világháborús harcokról, történésekről. Amint araszolgattunk felfelé a meredek hegyoldalon, melegedett az idő és a levelek nélküli bükkfák ágairól, gyöngyszemként lehulló, napfénnyel átitatott, hóharmatos esőcseppek fogadtak és kísértek, míg ki nem értünk az erdőből a Magyarós legelő sarkára. Közös megegyezéssel, úgy döntöttünk, itt töltjük éjszakánkat. Kis pihenő és falatozás után, itt hagyva zsákjainkat nekiindultunk, hogy felmásszunk a csúcsra, melynek nagyrészét ragyogó napsütésben és bokáig érő hóban tettük meg, itt már fenyvesek között, örvendezve, mint a gyerekek. Felérve a pici kereszttel jelzett csúcsra, melynek régebben Névtelen kúp volt a neve és néhány éve a Litzman nevet kapta, elmondtunk egy imát tiszteletünk jeléül a hősöknek és ezen gondolat ötlött elénk:

„Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért,

S keservbe annyi hű kebel,

Szakadt meg a honért.”

Vörösmarty Mihály

Ezután fényképet készítettünk, majd folytattuk utunkat a gerincen a táblával jelzett csúcsig. Innen visszaereszkedtünk a táborhelyig, ahol még napsütésben felhúzhattuk sátrainkat, megcsodálhattuk az összes környező hegyet: Nagy-Nemere, Kis-Nemere, Nagy Saj, Kis Saj, Nagy Sándor, Szellő. Bármerre néztünk csak ámultunk és bámultunk. Miután már álltak a sátrak, jóízűen vacsoráztunk, s közben már ropogott a tábortűz, aminek azonkívül hogy szép volt, nagy hasznát vettük, mert amint lement a nap rögtön eszünkbe jutott, hogy január van. A tűz körül beszélgetve, énekelgetve töltöttük az időt, megcsodálhattuk a csillagokat, melyek a hegyekben még fényesebben ragyognak. Jelezték, hogy nem lesz meleg éjszakánk. A tűz melletti melegből jól felszedve bebújtunk sátrainkba, na persze nem a paplanos ággyal talál, de egymást melengetve, vagy csak jól felöltözve, egyszer csak azt vettük észre, hogy túléltük. Reggel kissé rosszul esett kibújni a fagyos sátrakból a még fagyosabb levegőre, de az újraélesztett tűznél hamar megmelegedtünk. Majd sátrakat bontottunk és ugyanazon a meredek hegyoldalon leereszkedtünk autóinkhoz, ahol túravezetőnk ünnepélyesen átadta saját maga által készített rovásírásos emléklapokat, melyeket minden évben megkapnak a túlélők. Egymástól elbúcsúztunk, a hősök előtt még egyszer fejet hajtottunk és elégedetten hazatértünk, hogy most már otthonainkban kipihenjük a sátras túlélő  éjszakát.

Jó volt újra együtt lenni!

Lejegyezte Balázs-Bécsi Rozália