Túrabeszámoló

A Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesület szervezésében, Solti Imre vezetésével, fergeteg havának 11-ről 12-re virradó éjszakáját és két csodálatosan szép téli napot az Úz-völgyében töltöttük a már hagyományossá vált téli túlélő túrán.

Bevallom, hogy a téli kint alvós túra gondolatába is beleborzongtam, így eddig sose vállalkoztam efféle „embert próbáló” programra, de mivel túravezetőnk felajánlotta, hogy azok is részt vehetnek, akik túrázni szeretnének és házban is el lehet tölteni az éjszakát, így idén belevágtam és nem bántam meg.

Tizenketten indultunk Csíkszeredából, szombaton reggel 8 órakor, három autóval úticélunk felé, Tirkó kutyus, az erdélyi kopó is velünk tartott. Két komoly terepjáró és egy kisautó indult útnak, kicsit izgultam is, hogy jutunk át a havas Rugát-tetőn, de szerencsére a téli körülmények ellenére az útvonal kisebb személygépkocsikkal is jól járható.

50 km-nyi utazást követően érkeztünk meg a helyszínre, a csekefalvi közbirtokosság jól felszerelt vendégházába, ahol meleg fogadtatásban volt részünk.

Mivel hosszú nap állt előttünk nem is időztünk sokat, magunkhoz vettük hátizsákjainkat és túravezetőnk alábbi intelmeinek meghallgatását követően, elindultunk a történelmi eseményekben bővelkedő helyszínek felkeresésére.

„Jól vigyázz, hova lépsz! Mert nem tudhatod, milyen láthatatlan világokon gyalogolsz keresztül, kinek álmain jársz, és mi az, amire éppen rátaposol. Védett emlékek hevernek a talpad alatt, rejtett kincsek bújnak meg utadon, érintetlen tájak viselik el nyomaid. Ha jössz, jöjj tisztelettel, ha szólsz, szólj szeretettel, ha hallgatsz, hallgass bölcsen, ha mennél, menj békével!” (ismeretlen szerző)

Első megállónk a Úzvölgye ékszerdobozánál, a hadikápolnánál volt, amelyet 1917-ben emeltek az elesett bajtársak emlékére és amely egy ’88-as földcsuszamlás alkalmával csodával határos módon menekült meg, erről is tájékoztat többek között az itt elhelyezett többnyelvű információs tábla.

A kis kápolnát örökzöld fenyők övezik és ott jártunkkor a nap fényesen ragyogott, egy felhő sem volt a szikrázóan kék égen, ilyenkor mindig úgy gondolom, hogy fentről a korábban eltávozottak, az égi seregek mosolyognak ránk.

A Magyarós-patak völgyében vezetett utunk tovább, egy enyhén, de folyamatosan emelkedő erdőkitermelő úton, egészen egy erdészházig, amelyet egy órányi járást követően értünk el. Rövid pihenőt tartottunk és a piros háromszög turistajelzést követve nekivágtunk az egyre meredekebb oldalnak.

A két világháború idején heves harcok színtere volt ez az övezet, a nehéz terep, kövekkel megtűzdelt, meredek oldalak, ahol mi most egy kis hátizsákkal, túrabotokra támaszkodva araszolunk felfelé, ott nem is olyan régen, a zord hegyvidéki időjárásnak kitett, korabeli, nehéz felszerelés alatt szenvedő katonák vívtak élet-halál harcokat. Minden tiszteletet megérdemelnek a hősök, mindazok, aki védelmezték ezt a területet, sokszor szinte gyerekfejjel, 17-18 évesen besorozva.

Ezek a gondolatok jártak a fejemben, s erőt vettem magamon, amikor nem bírtuk szusszal, s arra kellett várjunk, hogy a lelkünk utolérjen a meredek, köves oldalon, ahol nem volt biztonságos a lépés és többször is visszacsúsztunk az agyagos, avaros talajon. Ha jól számolom, akkor négy ilyen nagyobb, hirtelen emelkedő szakasz volt, mire felértünk az 1340 m magas Magyarós-tetőre.

A tetőt most nagyrészt lombhullató erdő borítja, de annak idején ez egy kopár, kitett tető volt. A felső régióban a fenyő is megjelenik, a Litzmann-kúpot már sűrű fenyőerdő, borókaállomány szegélyezi.

A bükkerdőt elhagyva, ahol mindenféle különleges formájú fával találkoztunk, kiértünk egy nagyobb napsütötte tisztásra, ahonnan körbenéztünk, előttünk hosszan az Úz-völgye vonalát követhettük és jól látszott a Csíki-havasok legmagasabb pontja az 1553 m magas Saj-havas, a másnapi túránk helyszíne.

A tisztáson szívtuk magunkba a fényt, a simogató napsugarat, aztán egy keskeny ösvényen a sűrű, fenyőkkel szegélyezett úton folytattuk utunkat. Az erős napfényt követően, ahogy beértünk a sűrűbe, szinte esti sötétségben találtuk magunkat, az egyik felünkön egy mély leszakadás, másik felünkön egy meredek oldal, a kettő között harántozva haladtunk az utolsó emelkedőn a kúp formájú csúcs felé.

Három órányi járást követően értük el a hegytetőt, ahol imát mondtunk.  A lövészárkok vonalán folytattuk utunkat a másik kúp felé, amelyen emléktáblát helyeztek el Karl Litzmann gyalogsági tábornok tiszteletére, s ahol minden év márciusában megemlékezéseket tartanak.  Mi is közösen imádkoztunk ezen a helyen és végül elénekeltük a himnuszt. Lefelé jövet egy mélyen ülő sziklabunkert is útba ejtettünk, amely most is jó állapotban van.

Termetes fenyőfák tövében, szélárnyékban fogyasztottuk el ebédünket, majd az ismert útvonalon indultunk visszafelé. Egy nemrég kialakított T jelzéssel ellátott, meredek lejtésű erdei úton jutottunk vissza, kikerülve a felmenetelkor fejtörést okozó, jóval nehezebb szakaszt. Az út éppen a vadászházhoz kanyarodott vissza, innen már könnyű terepen, még sötétedés előtt értünk vissza az Úz-völgyébe.

Egyesek a befagyott folyón keresztül jutottak át a túlpartra, hogy még napvilág feltérképezzék az éjszakai kint alvás helyszínét.

15 km-t tettünk meg első nap és elég jelentős szintkülönbséget küzdöttünk le.

A vacsorát mindannyian együtt fogyasztottuk, gyertyafény mellett a házban, ahová időközben Gergely József erdész is megérkezett, a térség a legjobb ismerője, aki nagyon sok hasznos információt megosztott velünk.

A vacsorát követően a csapat fele, az igazi túlélők, teljes felszereléssel felfegyverkezve a telihold fényénél a szabad ég alatt töltötte az éjszakát, míg a másik része fűtött házban tért nyugovóra.

A kint töltött éjszakáról Balázs-Bécsi Rozália készített feljegyzést, amely az alábbiakban olvasható:

“Túlélés“ az Úz-völgyében az elesett katonák emlékére!

A túlélő túra vezetőjének, Solti Imre szavával élve, Fergeteg havának 2020. január 11-ről 12-re virradó éjszakáját, 6  CsEKÉ-s túratárs “hősiesen túlélte” az Úz-völgyében, fűtött ház és meleg ágy nélkül a szabad ég alatt, egy pislákoló tűz mellett.

Amikor a 12 tagú csapat visszajött a  Magyarós-tetőről, ami nem volt könnyű túrának mondható, már lassan besötétedett. Egy kis közösségi est után, ami egy kellemesen kifűtött házban zajlott, a kintalvásra vállalkozók, a benti melegből feltankolva, szedtük a sátrainkat, zsákjainkat, fejlámpáinkat és “kalandra fel” jelszóval elindultunk a hely szelleméhez méltóan szállást keresni az erdőben. Mivel felhős volt az ég, így csak  ritkán bújtak elő a csillagok meg a telihold. Az időjárás kegyes volt hozzánk, mert mínusz 3-4 fokban, jól felöltözve, egy kis tűz melletti beszélgetés után egészen kellemes volt nyugovóra térni és gondolatainkban elmerülve elaludni. Egyszer csak arra ébredtünk, hogy “túléltük”, majd szállást bontottunk és csatlakoztunk a nagycsapathoz. Reggeliztünk és nem sokat időzve elindultunk a Saj-havas meghódítására, ami ugyancsak nem volt könnyű kihívás.

Ahogy megvirradt már kémleltük a láthatárt, hogy mikor érkeznek vissza túratársaink és túlélték-e az éjszakai kint tartózkodást.

Vasárnap, bőséges reggeli elfogyasztása után, ezúttal az erdész úr kíséretében indultunk el az aznapi túrára, a Saj-havas irányába. Reggel még felhős volt az ég, de dél felé felszakadozott a felhőzet és gyönyörű napsütésben túrázhattunk ezen a napon is.

A folyamatosan emelkedő Sóvető-völgyén mentünk felfelé, szép, havas úton, 50-60 éves fákkal szegélyezett patakvölgyön. Kísérőnk ezúttal sem sajnálta megosztani a birtokában lévő tudást, így sok mindent megtudhattunk az erdőkről és lakóiról. Sokféle vad nyomát azonosítottuk a friss hóban, nagy volt a mozgás az utóbbi időben, télen is zajlik az élet az erdőben.

Közel 20 km-t tettünk meg, a szintkülönbség is több volt, mint előző nap, de minden mozzanatát szerettük. Hirtelen emelkedő szakaszok itt is voltak, de a tetőre felérve a látvány feledtette fáradtságunkat. A Sóvető-tetőről körültekintve láttuk a Baska-havas oldalát, a Veresvizet, távolabb a Nemere és a Nagy-Sándor vonulata is kirajzolódott, s ha nem lett volna felhős az a rész, akkor még a Kárpátkanyar gyöngyszemei is látszottak volna innen.

Mivel széldöntések tizedelték meg a hegygerinc vonalát, a továbbjutás a Saj-havasra nehézkes lett volna, ezért közös megegyezéssel búcsút intettünk a Kis-Saj és Nagy-Saj tetejének és megkezdtük a beereszkedést a völgybe, a hosszan kanyargózó Sóvető-patak vonalán.

Kevéssel 15.00 óra után érkeztünk vissza a hősök temetője melletti úton, amelynek keresztjeit beragyogta a hegyek fölött már egyre alacsonyabban kúszó nap fénye.

A házhoz érve túravezetőnk saját készítésű, róvásírásos, ékes emléklapot adott át a honismereti túra résztvevőinek.

Búcsút vettünk házigazdáinktól és megannyi emlékkel gazdagodva hazafelé indultunk. A Rugát-tető felé tartva a hatalmas napkorong utolsó sugaraival bearanyozta a fenyők körvonalát, fenséges látvánnyal koronázva élménydús napunkat.

 

Lejegyezte,

Péterffy Ágnes-Katalin