Túrabeszámoló

A naptár szerint Tavaszutó havának első napján vagyunk, igaz ezidáig a tavasszal még nem találkoztunk, csak a hosszúra nyúlt téllel, talán ezúttal szerencsénk lesz hozzá. Ígéret havába érkeztünk, majális van, végre zendül, zöldül a határ, mocorognak a rügyek, az énekes madarak már régóta jelzik, hogy valami készül, bimbózó tavaszi virágok hívogatnak.

A várva várt hétvége megérkezett, már napokkal ezelőtt örömmel töltött el, ha arra gondoltam, hogy május 1-jén, virágnéző túrára megyünk a Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesület csapatával.

A virágnéző túra mindig gyönyörködtet, a látvány, az illat, a formák, a színek, érzékszervek kényeztetése. Ezúttal henye boroszlán, másnéven cserevirág csodálásra indultunk Márton Adél és Márton Gyula túravezetőkkel.

Környezetkímélő vonatozással kezdődött a reggel 7.25-kor, Csíkszeredából a lóvészi-állomásig utaztunk, innen indult a gyalogtúránk.

Egy órányi járást követően értük el túránk legmagasabb pontját a Lóvész-tetőt (1290 m), ahonnan csodálatos panoráma tárult elénk, útközben egy forrást is érintettünk, ahol lehetett pótolni a vízkészletet.

Az ide vezető utat, melyet kék kereszt turistajelzéssel láttak el, mogyoróbokrok és áfonyacserjék szegélyezték, a terep nem megerőltető, a menetelés jó ütemű volt, tekintettel az előttünk álló 20,5 km-re és a kora délutáni járatra, amelyre Csíkrákoson tudunk felszállni 14.13-kor, ha lépünk rendesen, mert a vonat nem vár…

Gyerekek is voltak velünk, akik végig az élen jártak, kimeríthetetlen energiabombaként, derűsen, vidáman rótták a kilométereket.

Elszórtan, mégis tökéletes rendben sorakozó kövek sokasága jelzi a Lóvész-tetőt, ahová pampaszerű füves részen keresztül tudtunk feljutni, közben egy nem mindennapi formával megáldott, termetes erdeifenyőt is szemügyre vettünk.

Túravezetőnk lelkesen kalauzolt körbe az elénk táruló panoráma elemeit ismertetve, lent a Csíki-medence még párában fürdött, felhőfoszlányok tették sejtelmessé a völgyeket és az alattunk húzódó erdőségeket. A Tarkő-vonulata ködbe veszett, a Csíki-havasok mellékgerince szépen kirajzolódott, jól látszott innen a Széphavas, tetején a kápolnával és haranglábbal, a Pogányhavas és távolabb a Szellő-tető a jellegzetes félig kopasz, félig fenyővel benőtt oldalával. A Nagy-Somlyó vulkáni kúpja szépen kiemelkedett a ködfátyolból, a Tusnádi-szoros is jól kivehető volt. Tiszta időben még a Csukás-hegység is látszik innen, ezúttal nem mutatkozott. A Hargita vonulata nyugaton gyönyörűen szegélyezte a horizontot, tetejét fehér hótakaró borította.

Miután felleltároztuk a hegyek szépséges koszorúit, lefelé vettük az irányt, jókora köveket kerülgetve, beereszkedtünk az erdő közé, ahol egy kényelmes eredi sétányon folytattuk utunkat, egyből elnyerte tetszésünket ez a szakasz.

Időközönként az eső is eleredt, de nem szegte kedvünket, a májusi eső amúgy is aranyat ér, védelmet nyújtottak nekünk a fák és a színes esőköpenyek. Minél szürkébb a táj, mi annál színesebbek vagyunk, amikor beburkolózunk védőfelszereléseinkbe. Egy jó esőkabát alapdarab, ami nem hiányozhat a túrázó hátizsákjából.

Jelzések ezen a részen nem voltak, de túravezetőink jól ismerték a terepet, tudták, hogy az elágazásoknál merre vegyük az irányt, így nemsokára elértünk a Csorgó-kútjához, ahol friss forrásvízzel oltottuk szomjunkat és a harapnivalók is előkerültek.

A forrástól már széles szekérúton haladtunk tovább, legelésző juhnyájjal is találkoztunk, kíváncsian felsorakozó jószágokkal és botját támasztó pásztorral.

Lóvész település elszórtan elhelyezkedő házainak felső vonalát értük el, alattunk megjelent a vasútvonal és a medencében sorakozó többi település is jól látszott innen.

Fehér törzsű, gyönyörű nyíresek borítják itt a tájat, melyet helyenként illatozó borókabokrok tűzdelnek. Megjelennek az első tárnicsok, élénk kék színükkel kiemelkednek a fakó, nemrég még hóborította gyepszőnyegből. Ibolyákból és kankalinokból egyre több van, az aranypimpó sárga színével a napsütést idézi, az árokparton pirosló hunyorok sorakoznak kövér vízcseppektől áztatott szirmaikkal. Hosszú, sima terepen haladunk nyugat felé, néhol kissé vizenyős helyeken, párás, meleg időnk van, ami kissé szokatlannak tűnik a hideg napok után, felettünk dalos pacsirták röpködnek, énekelnek, megjelennek az első pillangók.

Ezen a részen is legeltetnek, egy újabb juhnyájat érünk el, két megtermett kutya már jelzi is, hogy ez az ő területük. Nem bántjuk egymást, haladunk tovább, míg elérjük az úgynevezett „piros házat” és a Kőd-vonulatot (842 m).

A háztól nem messze, az erdő szélén telepedünk le, dél van, ebédidő. Elemózsia majszolása közben innen a Hagymás-hegység látványában gyönyörködünk és a szépen zöldülő határban.

Annyi szépséget láttunk már utunk során, pedig még nem is értük el azt a helyet, ahol a henye boroszlánok illatoznak. Az igazán szép szakasz most veszi kezdetét. Egy olyan erdőrészbe érünk, ami balzsam a lélelnek, jártunk mi már erdőben többször is, de a Kőd-vonulatát borító erdőrész szó szerint szuperszép.

Különböző fenyőfélék váltogatják egymást, puha, üdezöld mohaágyon, és gyönyörű törzsükkel, kérgük csodás rajzolataikkal kiemelkednek közülük az erdei fenyők.  Olyan nyugalom árad ebből az erdőből, ami teljesen magával ragad és érzed, hogy itt még sokat lehetne időzni, az illatok, a színek és formák körülölelnek, feltöltenek.

Az erdő lakóinak etető van kihelyezve, ami fel is van töltve tartalékkal. A nyomok őzek és szarvasok jelenlétéről árulkodnak és az erdőből kiérve mi is találkozunk velük, ők éppen az erdő felé tartanak.

Túravezetőnk megemlíti, hogy a túlsó völgyben a Kőd-pataka mentén hódok tanyáznak és építkeznek, korábban volt alkalmuk találkozni velük.

Már kevés választ el attól a helytól, ahol a cserevirágok nyílnak, máshol nem is találkozunk ilyen nagyszámban ezekkel az apró csodákkal, csak itt Csíkrákos környékén. Örömünkre megjelennek az első példányok, élénk ciklamen-színben pompáznak, még erősen bimbózó formában, de vannak már és illatoznak, 1-2 héten belül még több nyílik, lassan beborítják a hegyhátat.

Bármennyire szeretnénk maradni, lépnünk kell tovább, mert a vonat érkezéséig időnk fogytán és a távolság még számottevő. Egy róka keresztezi utunkat, szaporán szedi lábait, megadja a ritmust. Feltűnik  a göröcsfalvi templom tornya, mi toronyiránt rövidítünk és szaporázzuk lépteinket, ahogy csak lehet, utunk utolsó szakasza teljesítménytúra tempóba megy át, de megvan az eredménye, mindannyian elérjük a megállót és a közelgő vonatot, amely pontosan érkezett.

Még épp egy szusszanásra, egy közösségkovácsoló búcsúszóra volt alkalmunk és köszönetre túravezetőinknek a tartalmas, élménydús napért. 

 

Lejegyezte,

Péterffy Ágnes-Katalin