Hótalpas túra a Központi-Hargitára

  1. február 23-24-én, a Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesület (CsEKE) szervezésében, Tőke Dénes túratársunk vezetésével a Központi-Hargita hegységbe túráztunk Hargitafürdő – Madaras pataka útvonalon, egy közel 22 km-es szakaszon.

A téli hótalpas túrán kilencen vettünk részt, Csíkszeredából a menetrend szerinti autóbusz járattal jutottunk el Hargitafürdőre, az Uz Bence menedékházhoz, ahonnan a hótalpas túra indult.

A menedékház előtt túravezetőnek részletes ismertetőt tartott a Hargita hegység kialakulásának történetéről, kőzettani felépítéséről, a kaldera peremén sorakozó csúcsokról, ugyanakkor ismertette a túra útvonalát.

Hargitafürdőn gyönyörű napsütés fogadott és jó 30 cm-es friss hóréteg, ami a napokban rakódott rá a régi takaróra.

A menedékháztól a hegyimentő bázis előtt haladtunk el, aztán a rövidítőn vettük felfelé az irányt az Ózon menedékházhoz, ennek szomszédságából, a kék sáv turistajelzés mentén tartottunk a Madarasi-Hargita irányába.

Ahhoz képest, hogy viharos szelet ígért az előrejelzés és mínusz 20 fokos hideget, fent a hegyen kegyes volt hozzánk az időjárás.

Egy darabig a bakancsokkal tapostunk nyomot a friss hóban, aztán az emelkedő felénél úgy döntöttünk, hogy felcsatoljuk hótalpainkat, ez lényegesen megkönnyítette a haladást.

Nem siettünk, jó ráérősen meneteltünk, átlagosan 2,15 km/órás sebességgel.

Mire kiértünk a platóra, már jó 350 m-es szintkülönbséget hagytunk magunk mögött.

A tetőn szépen sütött a nap, a fehér hómezőn ezernyi csillám szikrázott, aminek megörökítését nem lehetett kihagyni. Annyira szép volt a szemünk elé táruló látvány, hogy szívesen maradtunk volna több időt ezen a helyen, de menni kellett, hogy sötétedés előtt elérjük a szálláshelyet.

A klasszikus útvonalon, a jól kijelölt turistaúton, szűz hóban haladtunk egymás mögött, mellettünk hókucsmás csutakok és fehérbe öltözött fenyők.

A terep nem volt megerőltető, a nap időnként el-elbújt a felhők mögé, aztán sugarai utat törtek a szálerdő fái között.

Egy irtásos részen elénk tárult a Csompoly hófödte csúcsa és a távolban ködbe burkolózott Csíki-medence. 

Itt is készültek fényképek és a reklám is helyet kapott, ugyanis novemberben ide vezet majd a télkostoló túra Márton Adél és Gyula szervezésében.

A csúcsokat ezúttal nem érintettük, csak alattuk mentünk el, sorban délről-észak felé haladva a Csicsói-Hargita (1755 m), a Csompoly (1680 m), a Madéfalvi-Hargita (1710 m), a Rákosi-Hargita (1758 m) és a Madarasi-Hargita (1801 m) csúcsok következtek.

Egy kisebb emelkedő a Madéfalvi-Hargita melletti részen volt, s mivel a folyamatos mókázás következtében egy időre szemünk elől tévesztettük a turistajelzést, így egy darabig fel-alá járva próbáltunk ezt előkeríteni.

A Rákosi-Hargita szomszédságában található menedékkunyhónál fogyasztottuk el ebédünket. A hegyimentők által emelt házikó tetején látszott igazán, hogy milyen vastag itt a hóréteg.

Innen már könnyebb volt az előrejutás, mert jóval szélesebb ösvényen, a hószánok nyomain tudtunk a Heveder puszta irányába tartani.

Mivel a Madarasi-Hargitán javában tart a síszezon és minden szálláshely betelt, végül a tervezettnél távolabb, a Szökő-patak mentén sikerült az elszállásolást megoldani egy barátságos erdészházban az egyik túratársunknak köszönhetően.

A Heveder pusztán letértünk a Madarasi-Hargita csúcsára vezető útról és jobbra tartva a kék kereszt turistajelzést követve folytattuk utunkat. A pusztát elhagyva egy szemet gyönyörködtető erdős részen, ismét hószánok nyomain haladtunk, olyan hepehupás terepen, ami leginkább hullámvasúthoz hasonlított, úgy tömörült a hóréteg a szántalpak alatt. 

Ezen az úton hosszasan meneteltünk, aztán egy idő után mondta az egyik túratársunk, hogy ha ezen továbbmegyünk, akkor bizony Csíkrákosra fogunk beérni, nekünk viszont a Madaras-pataka fele kellett vegyük az irányt.

Itt tértünk le a jelzett útról és innen kezdődött az úgynevezett „kalandtúra”. Sokan kifejezetten értékelték ezt, mert ez változatosabb volt, mint a járt úton való előrejutás.

Először egy fenyőerdőt szeltünk át, a nagy hóban nem tudhattuk, hogy éppen mibe akadnak bele hótalpaink, aztán a terep kezdett egyre izgalmasabb lenni, meredek lejtőkkel volt tűzdelve, amin nem lehetett megállni a hótalpakkal, így egy kis sízést is beiktattunk a programba.

Volt, ahol jól belesüppedtünk a hóba, s nem kis erőfeszítéssel járt a fogságából kimászni. Aztán elértük a Galusa patak meredek völgyét, ahol árkon-bokron keresztül egyensúlyoztunk, próbáltunk a hónyelvek tetején fennmaradni és nem belecsúszni a közel egy méter mélységet is elérő lyukakba, melyeknek aljában már a patak csordogált. Olyan részek is voltak, ahol hótalpakkal kellett átugrani a patakon, így az akadálypálya és a terepgyakorlat ezúttal sem maradt el.

Néhányunk számára igazi megkönnyebbülést jelentett, amikor kisimult a patakvölgy és újra vízszintes terepen mehettünk, elérve a Szökő-patakon lévő törpe vízierőművet.

Innen a kék háromszög turista jelzés mentén folytattuk az utat, már nem volt szükség hótalpakra, mert járművekkel már közlekedtek előttünk az úton és körülbelül két kilométernyi gyaloglás után egyik túratársunk megpillantotta a fák között rejtőzködő zöld házikót, amely menedékül szolgált az éjszakára.

A ház udvarán hatalmas hinta és kerthelyiség asztalokkal, padokkal, sütésre-főzésre alkalmas berendezésekkel. Délután ötre érkeztünk az erdészházhoz, amelynek tulajdonosa fogadott minket és rendelkezésünkre bocsájtotta a takaros hajlékot, amely ízlésesen volt kialakítva és minden kényelemmel ellátva, úgymond „öt csillagos” szálláshely, központi fűtéssel, villanyárammal, jól felszerelt konyhával, hideg-meleg vízzel, kényelmes fekhelyekkel, illatos ágyneművel és megfelelő mennyiségű előre bekészített folyékony kenyérrel.

Itt töltöttük a közösségi estet, kényelmesen körbeülve egy hatalmas kerek asztalt, ami mindenféle jóval volt megpakolva. A jó hangulat nem hiányzott, a melegséget mécsesek fénye fokozta, éjjel pedig angyalkák őrködtek álmunk fölött.

Február huszonnegyedikén reggel madárfüttyre ébredtünk, az ablakon kitekintve pedig a Hagymás hegység tárult a szemünk elé, az Egyeskő impozánsan kiemelkedő alakjával.

Ekkor van jégtörő Mátyás, ez is jelentős nap a népi időjóslásban. Úgy tartják, ha Mátyás jeget kap, akkor megtöri a tél uralmát, ha nem talál, akkor csinál. A hegyen bizony jócskán talált még a tél nyomaiból.   

Reggelre is maradt az előző napi jó hangulatból, étel-ital is volt még elegendő. Megreggeliztünk, rendet raktunk és délelőtt 11 órakor hazaindultunk.

Innen egy jó 8 km-es szakasz volt még, hogy eljussunk a madarasi vonatállomásig, ahová idejében be is értünk, vonatunk érkezése előtt egy órával már a lepusztult váróterem padjait koptattuk, a látvány, ami itt fogadott szó szerint siralmas. A helyiség fűtetlen, a bútorzat tönkrement, a földön szeméthalmok, a falakra mindenféle üzenetek vannak vésve, igazán jobb sorsot érdemelne.

Még szerencse, hogy a társaság jó hangulata töretlen maradt, a hideg ellen tánclépésekkel védekeztünk és az energia bevitelt Janó finom fűszeres kolbászával biztosítottuk, valódi helyi termékkel, amit az imént kapott egy vendégszerető vállalkozótól, aki az Olt kis szigetén üzemeltet vendégházat Madarason.

Időközben vonatunk is befutott, pontosan jött és jó meleg volt benne, röpke fél óra alatt hozott haza Csíkszeredába.

 

Ezúton is köszönjük a túra megszervezését Tőke Dénesnek és túratársainknak a lelkesedést, valamint a kiváló hangulatot, ami jellemezte ezt a két napot.     

 

Lejegyezte,

Péterffy Ágnes-Katalin

Túra kép